Nem mindenkinek hozott szerencsét a Jószerencsét, Pécs valaha volt legdurvább kocsmája

A verseny alantas, a színvonal méltatlan. Dönteni szinte lehetetlen, ha Pécsett minden idők legrosszabb színvonalú kocsmáját, italboltját keressük, a múlt alkoholpáráján keresztül belerévedve az évtizedek homályába. De abban azért megegyezhetünk, a „Jószerencsét" nevű becsületcsökkentő a mai Komlói út, Pécsváradi út sarkán, egykor méltán pályázhatott volna a dicstelen címre. Ma már a háznak legfeljebb az emléke él, az elszenvedett lelki, illetve a testi sebek rég behegedtek, ha egyáltalán akadtak olyanok. Szerencsére a múltat végképp eltörölték, majdnem, mint az Internaciónáléban. De Laufer László fotós még előbb ért oda!

Az a kérdés, a legrosszabb, legótvarosabb italbolt, netán büfé itt, ebben az esetben, fordított értelmezésben mit is takar? A legvacakabb a legjobb? Vegyük úgy, hogy igen! Bár, akkor olyan alacsony a mérce, hogy azt leverni is külön művészet lenne. Mintha a magasugróknál mélyre ásnák a lécet. Alatta átjutni csupán ásóval lehetne.

A gyökerek bőven a rendszerváltás elé nyúlnak vissza. Nem csak a történelmi kapaszkodók, de a törzsvendégek kategóriájában szintén. Mert ott is felbukkantak gyakran a „gyökerek".

Amikor a Komló felé vezető széles útnak még Fjodor Ivanovics Tolbuhin marsall volt a névadója, a rá merőleges szárat pedig Pécsváradi országútnak hívták. Ott várta tehát a szomjazókat a „Jószerencsét". Ami természetesen képtelen lett volna elbújni Laufer Lászlónak, a Dunántúli Napló fotóriporterének majdnem mindent megörökítő kamerája elől, még a bontás előtt.

Az egykor létezett, rossz emlékű Á/1-es laktanya „lakói" számára természetesen tiltott helynek számított a búfelejtő, ami azért üzen valamit a jelennek is. Ez nyilván nem azt jelentette, hogy oda egyenruhások, bakák, netán tisztek nem tették be a lábukat, mert a határozottan nem javallott gyümölcs örökké édesebb.

Ha egy bádogpultos mosogatórongy tartalmát egy pohárba csavarták volna, némi szódával „felütve", akkor nagyjából el is értük volna a jellemző színvonalat. Örülhetett, akinek vizezték a borát, fröccsét, mert addig sem kellett a moslék lőrével beérnie. Az üveges sörök jelentették a legkisebb kockázatot, azokat központilag rontották el, nem bízva a pultosok kreativitásában. A töményekben sem lehetett bízni, eredetük, erősségük erősen kétségesnek számítottak.

A büfé belsője különös igénytelenségre vallott, de magára vessen, aki jobbra számított.

Nagy magasságig fel volt csempézve, hogy ha valaki eljárta volna a „rókatáncot", vagy vér freccsent volna, egy-egy nem baráti eszmecsere végeztével, akkor azért viszonylag könnyen el lehetett hárítani a következményeket.

A rendőrséget ugyan nem illene a törzsvendégek közé sorolni, ám ott egy-egy villogóval ellátott Volga, netán Zsiguli járőrkocsi nem számított csodának. Ha éppen pangott a városi fogda, akkor a helyszínen érdemes volt vadászni, kisebb-nagyobb bűnügyi vadakra. A mell lövés kockázata alacsonynak számított.

A közölt kép pont akkor készült, amikor 1995. április 29-én, egy katonai Ural teherautó letarolta, kissé összetolta az egész kocsisort, amelyik a rendőrlámpánál várakozott. A hibás személy ismeretlen maradt az ügy kapcsán, de az erőviszonyok teljesen egyenlőtlennek bizonyultak. A nép meg kitódult az utcára, az épületben hagyva a korsókat, poharakat.

Pucz Péter - Fotók: Laufer László