Hazavágynak a külföldön dolgozó pécsiek - de azért nem mindegyikük

Megnyílt a világ, sokan vándorolnak külföldre a jobb megélhetés, egy szebb jövő reményében. Vannak, akik a kalandot és a napsütést keresik, de legtöbben megalapozni szeretnék az életüket egy biztos fizetéssel. A fiatalabb generáció tagjai mobilabbak, bátrabban indulnak útnak, az idősebbeket elsősorban a kényszer hajtja a megélhetésért folytatott küzdelemben.  

Ma már szinte mindenkinek van olyan ismerőse, aki valamilyen oknál fogva külhonban próbált jobb anyagi hátteret teremteni. Mi lehet a mérvadó, mielőtt az ember meghozza a döntést: más országot választok a hazám helyett, ahol sokkal többet kereshetek? Mennyit számít a diploma?

Munkatársunk ezekre a kérdésekre kereste a választ külföldön dolgozó pécsi kötődésű magyaroktól. A válaszolók között volt, aki vállalta a nevét, volt aki kérte, hadd maradjon névtelen.

Balla Tamás, huszonhat éves pécsi fiatalember két és fél éve él Ausztriában. A gimnázium után két egyetemre is járt, de se a pécsi bölcsészkar, se a közgáz nem nyerte el a tetszését. Pénzt akart keresni, ezért külföldön próbált szerencsét. 

- A pénz motivált ez tény, azért mentem ki, hogy a külföldön kapott béremből jövőt építhessek. 1500 eurót keresek (456.000 forint - a szerk.) fizikai munkával, aminek a nagy része mostanában már benzinre megy el, mert képtelen lennék hosszabb ideig távol maradni a szeretteimtől. Öt évre szerettem volna kijönni, de ennek csak a fele valósul meg, év végén hazaköltözöm. Bár jó tapasztalatnak tartom és nem mellékesen anyagi előrelépésnek a külföldi munkát, azt gondolom, nem szabad elfelejteni, hogy beszélhetsz akármilyen tökéletesen németül, sosem lehet az új országod - ahol dolgozol - a hazád. 

Ausztriában rengeteg magyar próbálkozik. Ma már egyre szigorúbbak a feltételek, egyre nehezebb állást találni, persze korántsem lehetetlen. Sokan nem akarják, hogy a fizetésüket lefölözzék a munkaközvetítő cégek, ezért ismerős útján igyekeznek bekerülni a rendszerbe. 

Egy huszonéves gyógyszertári asszisztens barátnője már hat éve Ausztriában él, ő ajánlotta fel a lehetőséget és segített elhelyezkednie szobalányként.

- Kezdetben nagyon tetszett, sokan voltunk magyarok, fiatalok, sűrűn jártunk szórakozni, így eleinte egyáltalán nem volt honvágyam. 1250 eurót keresek (körülbelül 308.000 forint - a szerk.), ami itt a minimálbér. Biztosított a szállás és a napi háromszori étkezés, így sokat tudok félretenni, otthon 90.000 forint lenne a fizetésem, abból nem tudnék. Persze, ha mindent magamnak kellene fizetnem, itt sem tudnék sokat megtakarítani. Most az a tervem, hogy egy év múlva hazaköltözöm. Nem tudom, mennyire lehet ebből kiszállni, ha az ember megszokja, hogy van pénze. A másik oldalról viszont, heti hat nap monoton kilenc-tíz óra meló mellett úgy érzem, nem lehet itt igazi életem.

Ha valamelyik diploma hasznos külföldön, az kétségkívül az orvosi oklevél. Egy harmincéves pécsi kötődésű orvos két éve költözött Finnországba, hogy ott gyógyíthasson. Az egyetem végéig fel sem merült benne, hogy elhagyja Magyarországot, ma már csak látogatóba jár haza. 

- A fizetés nyolcszorosa az otthoninak, a munkaidő kevesebb, a technikai feltételek pedig összehasonlíthatatlanok. Harminckét nap kötelező szabadságom van Finnországban, amit ki kell vennem - otthon a legtöbb helyen esélyem sem lenne rá. Ötszáz-hétszázezer forintért már sokan meggondolnák, hogy hazaköltözzenek, de a kórházaknak még nagyon sokat kellene fejlődniük felszereltség terén ahhoz, hogy orvosként igazán fejlődni tudjunk. Most azt mondom, nem szeretnék hazaköltözni, itt építem az életem és nagyon jól érzem magam. Úgy kezelnek itt orvosként, mint a hímes tojást. Amíg nem tanultam meg finnül, tolmács járt velem, külön órákat szerveztek, mindig volt velem egy ápolónő, hogy bármiben segítsen. Teljesen más ez a világ. 

Egy megkérdezett negyvennyolc éves pécsi hölgy öt éve dolgozik Németországban, idősgondozást, házi betegápolást vállal. Itthon a reklámiparban dolgozott, majd úgy hozta az élet, hogy anyagi okokból vállalnia kellett a megpróbáltatásokat.

Évente háromszor tud csak hazajönni. Gyermekére a nagyszülők vigyáztak, amíg nem járt egyetemre. Végzettsége szerint kereskedelmi és marketing menedzser, amivel itthon csak a negyedét keresné meg jelenlegi bérének.

- Anyukaként nagyon erős a honvágy. Amikor először mentem ki, még tizennyolc éves volt a gyerekem, nagyon nehéz volt itthon hagyni. Bár a szüleim segítettek, szinte teljesen önellátóvá vált. Nem tervezek letelepedni Németországban, de amíg működik a „valamit valamiért" elv, addig maradok. Nagyon sok ismerősöm választja ugyanezt az utat, túl a negyvenen, vagy akár az ötvenen is döntenek úgy, hogy jó pénzért olyan munkát vállalnak más országban, amit előtte Magyarországon nem, vagy nem szívesen végeztek volna.

Horváth P. - Fotó: Dittrich Éva