Távárisi nye sztriláj!

„1956. november 4-én hajnalban a Szovjetunió hadüzenet nélküli háborút indított a forradalmi Magyarország ellen. Négy órakor megkezdődött a szovjet hadsereg támadása Debrecen ellen is. Rövid idő alatt körülzárták a laktanyákat és minden olyan objektumot, ahol katonák voltak... A tankok támadó akcióját ágyú és géppuska lövések robaja kísérte... A Vörös Hadsereg útján (Piac utca) felvonuló tankok tüzet nyitottak a Városházára, egy páncélos betörte annak tölgyfa ajtaját..." - részletek a Csokonai Kiadó által megjelentetett „Debrecen 1956" című könyvből.

- Igen, hajnali négy óra volt, amikor nagy robajjal megjelentek a páncélosok - kezdi visszaemlékezését pécsi otthonában az 1925-ös születésű, a nappaliban már két bottal is csak nehezen közlekedő Rausch Frigyes, akit éppen a városháza védelmére osztottak be azon az éjszakán.
- Amikor belőtték a kaput, tudtam, hogy nincs értelme az ellenállásnak - mondja keserűen. - Tizenegy társam a légópincében aludt, nekem pedig egy első emeleti géppuskafészekből kellett volna egyedül védenem az épületet. Hogy egyértelmű legyen a megadásunk, a golyószórót kidobtam az ablakon, és rohanni kezdtem lefelé a többiekhez. Ahogy futottam a pince felé, kívülről láttak és lőttek rám. A becsapódó lövedékektől porzott, pattogzott a vakolat, csörömpöltek az üvegek.

- Ezt hogy lehetett ép bőrrel megúszni?
- 1945-től hat évet töltöttem orosz fogságban, kényszermunkán. Ez idő alatt elég jól megtanultam oroszul. Így aztán kiabálni kezdtem: Távárisi nye sztriláj! Távárisi nye sztriláj! Vagyis, hogy „Elvtársak, ne lőjetek!". Egyikük aztán berohant az épületbe és lőni kezdte a följáratot. Ekkor értem le a légópincébe a többiekhez, akik a gépfegyver-ropogásra ébredtek fel. Aztán hallom ám, hogy az épületben lövöldöző katona románul káromkodik. Hát kiüvöltöttem a pincéből románul: „Te román vagy?" Ő meg vissza: „Te tudsz románul?" Aztán folytatta: „Gyere ki tarkóra tett kézzel!" Közben megérkezett a többi orosz katona, elvették a fegyvereinket, majd az időközben másutt begyűjtött foglyok közé zártak bennünket. Ép bőrrel azért nem úsztam meg ezt a hajnalt, a kezemen ugyanis megsérültem, de már alig van nyoma.

A sors iróniája, hogy életének korábbi drámai alakulása jól jött Rausch Frigyesnek ezekben az órákban és az elkövetkező napokban. Korábban ugyanis, hazánk 1944-es német megszállásakor a 19 éves átai sváb bognárlegényt besorozták a német hadseregbe. Szerencséjére még nem volt kiképezve, így a normandiai partraszállás idején - ahova nem sokkal bevonulása után vezényelték - a lemészárolt katonák (sebesültek és halottak) harctérről való kihozatala volt társaival együtt a feladata.

Hívő emberként erre úgy emlékezik, hogy a Jóisten már ekkor óvta, vigyázta őt, ugyanis a feladata miatt tetőtől talpig véres volt a ruházata, s így őt is a sebesülteket szállító járműre tuszkolták, majd a hátországban lévő kórházba szállították.

Május 11-én, nem sokkal a keleti frontra vezénylése után esett orosz fogságba. Többszöri szökési kísérlete után végül újra elfogták és lett otthona Áta helyett rövid időre a romániai Focsáni, majd öt éven át a Szovjetunióban lévő Ivanovo és Voronyezs. A fogságban, az ott végzett kényszermunka körülményei között tanult meg picit románul, majd lényegesen jobb szinten oroszul.

- Miután látták, hogy jól beszélem az oroszt, tolmácsként alkalmaztak a debreceni szovjet vezérkarnál. A városházán velem lévő tucatnyi társamról azt hallottam, hogy kivitték őket a Szovjetunióba. Később nem tudtam már róluk semmit. Ám az én túlélésem is veszélybe került rövidesen. Jelen voltam akkor, amikor az orosz katonák a Debreceni Gyógyszergyár pénztárának tartalmát (az éppen ott tárolt fizetéseket) magukhoz vették és egymás között szétosztották. Aznap éjjel az orosz laktanyában aludtam, de éjjel visszahívtak a főhadiszállásra. Az orosz tiszt, akinek tolmácsoltam, megtudta, hogy mint a pénz szétosztásának tanúját, likvidálni akarnak. De mert megkedvelt engem ezekben a napokban, átvitt a magyar laktanyába és értésemre adta, hogy mi várna rám.

- Én most innen elmegyek. Adok 20 percet. Mire visszajövök, szökjön meg! - mondta a megmentőm.

Az akkor 31 éves Rausch Frigyes újra megtapasztalhatta az Úr kegyelmét. Szökési kísérlete ezúttal sikerrel járt és rövidesen hazakerült. Pokoljárása ugyan még nem ért teljesen véget, ugyanis hazaérkezése után arra akarták kényszeríteni, hogy ávós legyen. Fenyegették, ha nem vállalja, könnyen visszakerülhet orosz fogságba. Jó ideig rendőri felügyelet alatt állt, de lassan azért rendeződött az élete.

Előkerül munkakönyve is, ebből kiderül, hogy 1961-től végre önként végezhetett kedvére való munkát a Mecseki Állami Erdőgazdaságnál. 1958-ban megnősült, később gyermekei születtek. Átáról 1969-ben költöztek Pécsre, ahol szép családi házat építettek. A rossz álmokat azonban nem tudta sem a hadikórházakban, sem a fogolytáborokban, sem az átai otthonban felejteni. Ezek az álmok ma is kísértik.

- Gyakran menekülök. Futok az életemért üldözőim elől. Aztán ha felébredek, hálát adok az Úrnak, aki megtartott, megóvott a legkegyetlenebb időkben is.

A kérdésre, hogy ilyen múlt után milyen állami elismerést kapott, Frigyes bácsi kissé keserűen mondja:
- A törvény szerint járó anyagi kárpótlást a fogságban, kényszermunkában töltött időre megkaptam. Erkölcsi elismerésben, kitüntetésben azonban sohasem részesültem. Csak az előterjesztésig jutottam el.

Balog Nándor