A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választották Pálné Dr. Kovács Ilonát, az MTA KRTK Regionális Kutatások Intézete Dunántúli Tudományos Osztályának tudományos tanácsadóját. A több szakterületen tevékenykedő kutatót és egyetemi oktatót egyebek mellett pályafutásáról, a pécsi EKF-év tapasztalatairól és a városban rejlő lehetőségekről kérdeztük. Interjú.

- Mindig is erre a pályára készült?
- Amikor a jogtudományi egyetemre kerültem és beleástam magam az államtudományokba, onnantól kezdve viszonylag egyenes volt a pályám. Ezt annak is köszönhetem, hogy Bihari Ottó akkori professzorom meghívott az intézetbe a végzésem idején, azóta is itt dolgozom. Ilyen értelemben már a kezdetektől fogva a területi kormányzás volt a kutatási területem.

- A család nem ösztökélte erre a pályára?
- Nem, elsőgenerációs értelmiségi vagyok. Az egyetemre kerülés is kalandos volt, hiszen a szüleim nem nagyon tudtak támogatni a tanulásban. Dolgoztam végig az egyetem mellett: újságot hordtam ki. A szorgalmat és a kitartást hoztam a családból.

- Nemrég az MTA levelező tagjának választották. Hogyan értékeli ezt az elismerést?
- Nagy eredménynek tartom több szempontból is. Egyrészt az a tudományterület, amit képviselek, nem igazán tartozik a mainstream-be. Több tudomány határán kutatok: a közigazgatás-tudomány, másrészt a politikatudomány, harmadrészt - és legfőképp - a regionális tudomány területén. Ez az az elismerés az interdiszciplináris, területi megközelítés elismerése az akadémia részéről, amit természetesen nagy örömmel fogadtam. Valóban nehéz bekerülni ebbe a „klubba", s nem állítom azt, hogy én vagyok az egyetlen alkalmas személy - akárcsak az intézetben vagy a PTE-n -, aki az akadémia tagja lehet. Nekem az volt talán az egyik szerencsém, hogy több tudományterület szakemberei ismertek, jelöltek és támogattak. Végigjártam ezt a viszonylag hosszú kiválasztási procedúrát és egyre többekkel sikerült elfogadtatni azt, amit csinálok.

- Mint szakembert kérdezem arról, hogyan vélekedik az EKF-ről? Ha valami, akkor ez a projekt nagyon megosztotta a pécsieket. Mennyire sikerült megvalósítani az eredeti célkitűzéseket?
- Nekem az EKF a szívem csücske volt, hiszen egyrészt pécsi vagyok, Pécsett születtem, másrészt ez szakmailag is egy rendkívül izgalmas kérdéskör. Nem véletlen, hogy több olyan nemzetközi és hazai kutatásban is részt veszek, amelyek a pécsi EKF tanulságait dolgozzák fel. Most már bizonyos távolságtartással szemlélhetem a történteket, annak ellenére, hogy egy ideig aktív részese voltam a pályázat kidolgozásának. A mi intézetünk fogalmazta meg az első szakmai anyagokat az önkormányzat számára már jóval a döntés előtt. Sőt, a mi intézetünkből származik az ötlet is, hogy Pécs készüljön fel erre a lehetőségre: Horváth Gyula intézetigazgató volt, aki először ennek az ötletét egy pécsi alpolgármester számára megfogalmazta - igaz, nem túlságosan nagy sikerrel. Az EKF összességében siker és kudarc is.

- Mit tarthatunk sikernek?
- Annyiban siker, amennyiben egy kicsit megmozgatta az állóvizet a városban, s rászoktatta a kreatívokat, az értelmiségieket, hogy gondolkodjanak a város jövőjéről, egyáltalán, közösségi célokat fogalmazzanak meg, hiszen a mi szakmánk és az alkotó értelmiségiek többsége meglehetősen individuális. Nagy kihívás volt tehát, hogyan lehet közösségé formálni egy érdekeiben és értékeiben is erősen megosztott helyi társadalmat. Siker talán annyiban is, hogy ami elkészült, az már a miénk.

- Mit gondol kudarcnak a projekt kapcsán?
- Kudarc azért, mert a városnak nem sikerült megvalósítania azt, amit szeretett volna. Már az elején kellett volna arra gondolni, hogy túl merészek voltak az álmok. A pályázat megformálása idején nem nagyon dolgoztak velünk olyan szakemberek, akik a városgazdasággal, a fenntarthatósággal, az üzemeltetés kínjaival foglalkoztak volna a kulturális távlatok megnyitása mellett. Kudarc azért is, mert az új beruházások és városi vagyonelemek komoly fenntarthatósági problémákat okoznak - ráadásul úgy, hogy a projekt nem indított be egy úgynevezett kultúraalapú városfejlődést. Ezt vélem a legnagyobb problémának: nem sikerült a város fejlődését új pályára állítani. Sokat vitáznak azon, hogy a kultúra önmagában alkalmas-e erre a feladatra. Lehet, hogy nem, de mi meg sem próbáltuk. Nem indultak el olyan vállalkozások, olyan kezdeményezések, amelyek erre az új - vagy akár más - infrastruktúrára építve hosszabb távon jövedelmet és munkahelyeket teremtettek volna a városnak. Emellett probléma az is, hogy meg fogunk kínlódni a hatalmas intézményrendszer üzemeltetésével. Ha nincsenek igazán jó, értelmes funkciók és fogyasztók, akkor bizony ezek az intézmények előbb-utóbb lepusztulnak infrastrukturálisan is és forrásokat vonnak el esetleg más kezdeményezések elől. Az EKF kudarc abból a szempontból is, hogy a város értelmisége végül is nem tudott kovásza lenni ennek a folyamatnak, kizáródott a projekt második szakaszában. A városi politika nem tanulta meg az együttműködést a helyi társadalommal és nem tudta az érdekeit igazán érvényesíteni a központi kormányzattal szemben sem. A legnagyobb vétkes - ennek ellenére - nem a helyi elit, hanem az a kormányzati környezet, amely tulajdonképpen az EKF decentralizációs filozófiáját egyáltalán nem tudta befogadni. Ami történt, az inkább a fennálló vastörvények ellenére történt, s volt néhány elemében sikeres, de utólag azt kell látnunk, hogy eleve kudarcra volt ítélve ez a projekt, elsősorban a kormányzási környezet alkalmatlansága miatt.

- Hogyan látja, a Zsolnay-negyed elkészültével tényleg polarizálódott-e a kulturális intézményrendszer? Mit lehet(ne) tenni a belváros kiüresedése ellen?
- A városfejlesztésben objektív törvényszerűségek érvényesülnek. Számít például a település mérete: lehet, hogy ez a város ahhoz kicsi, hogy több (kulturális) centruma legyen. Én egyébként annak idején egyetértettem a Zsolnay-negyed kialakításával, ennél jobb megoldást a gyár revitalizálására nem nagyon lehetett volna kitalálni. Látjuk utólag is, hogy a termelés önmagában ezt a negyedet semmiképpen nem tartotta volna életben. Fontos a fizikai adottság is, hogy hol található a negyed. Ilyen értelemben sem volt sok választásunk. Választásunk a koncertterem és a Tudásközpont felépítésekor lett volna. Azt látom, hogy viszonylag nagy a távolság a belváros és az új központ között, másrészt kicsi a város és kicsi az a fogyasztóközönség - akár turisták, akár helyi lakosok -, amely ezeket a centrumokat ki tudná használni. Volt ebben várostervezési hiba is, hiszen ha nem egy területre koncentráljuk a beruházásokat, akkor a belváros hirtelen kiüresedése talán megakadályozható lett volna. A magyarázatok között persze a válságnak és a város gazdasági helyzetének is helye van, hiszen a turistaforgalom visszaesése, és egyáltalán, a kulturális szolgáltatások iránti igény csökkenése, a vendéglátás zuhanása mind azzal járt, hogy a belváros funkciókat veszített.

- Sokan hangoztatják, hogy Pécs jelentős hátrányban van azokhoz a településekhez képest, ahol gyógyfürdő vagy termálstrand található.
- Én ezzel nem értek egyet. Persze fáj a szívem a Balokányért, de ebben a kérdésben a városnak egy teljesen más szemléletet kellene képviselnie. Végig kellene gondolnia, hol van a térben és miben versenyképes, hogy ne rivalizáljon a környező településekkel. Van a közelünkben annyi fürdőkapacitás Harkánytól Siklóson át Orfűig, ami miatt én a városon belüli ilyen fejlesztést - ami ráadásul nagyon drága is - nem tartanék indokolt beruházásnak. Sokkal inkább azt lehetne számításba venni, hogyan lehetne ezeket a kínálatokat csomagba vonni, hogyan lehetne a Pécsre látogató turistákat Harkányba minél könnyebben eljuttatni és így tovább. Nem gondolom, hogy a város számára minden esetben az a fontos, hogy győzzön, inkább az, hogy együttműködjön a környezetével. Sajnos ez általában nem jellemzi Pécset, talán ezért is tudja nehezen elfogadtatni magát központként.

- Nemrég új városfejlesztési koncepció készült. Ha jól tudom, akkor ön az elején részt vett a dokumentum kidolgozásában az úgynevezett város-kooperáció tagjaként, de később kilépett a stábból. Mi a véleménye az elkészült anyagról?
- Nagyon üdvözlöm azt a kezdeményezést, amelyet a városháza néhány politikusa és a főépítész indított útjára, s amely a sokkal nyitottabb, együttműködőbb, a kreatív tudást bevonó fejlesztési-tervezési folyamatot szorgalmazta. Lássuk be, az EKF tervezése pontosan azt bizonyította, hogy ha nem sikerül integrálni egy kollektív tudást, amelyben sokfajta tudás és ismeret összegződik, akkor bizony egyesek álmai uralkodnak a realitás felett. Ugyanakkor szerintem a ténylegesen nyitott, ténylegesen együttműködő tervezéshez nagyon sok minden hiányzik, s a visszavonulásom ezzel függ össze. Kicsit kifáradt a folyamat. A tervezés során egyrészt nagyon sok formai és eljárási hibát követett el mind a város, mind a város-kooperáció, bár ez utóbbi civil kezdeményezés nyilvánvalóan eleve kapacitásgondokkal küzdött kezdetektől fogva.  Tény, hogy nagyon nehéz egy kollektív, részvételi típusú várostervezési folyamatot véghezvinni, de ha a szándék is csak felületes és részleges - a városháza egészét nem járta át ez a szándék -, akkor nem is fog sikerülni. Nagyon drukkolok a városvezetésnek és a város-kooperációnak is, hogy rácáfoljanak a pesszimizmusomra, de úgy látom, hogy nincs erős politikai szándék, amely ráébredt volna, hogy a tervezést nem azért kell nyitott módon csinálni, mert látszólag demokratikusabb, hanem mert lényegesen jobb eredményt produkál. Ha ezt nem ismeri fel, akkor formális rendezvények, internetes csetelés rangjára fog degradálódni az együttműködés és nem lesz belőle igazán jó koncepció. De szeretném, ha nem lenne igazam.

- Rengeteg elfoglaltsága közepette szabadidejében mire jut ideje?
- A munkamániámat illetően "klinikai eset" vagyok, a hétvégeim is gyakran telnek munkával. Az tény, és ezt szobrász férjemnek is köszönhetem, hogy belelátok a pécsi művészeti életbe, és amennyire lehet megpróbálok a művészeti eseményeken - zene, színház - részt venni. Természetesen az otthoni időmbe belefér az olvasás is. A pihenésre kevesebb időm jut, de az unokámmal foglalkozom, amikor csak lehet. A kutyámmal is sétálok rendszeresen, s a viszonylag nagy, összetartó baráti köröm is gyakran kiszakít a hétköznapokból.

H. L. B.