Kiss Endrével a Lovagkeresztről, a női kosárlabdáról és arról, hogy nyugdíjas lett, de kicsit másként

Dr. Kiss Endre, a Szigetvári Takarékszövetkezet elnöke a köztársasági elnök által adományozott Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át márciusban Cséfalvay Zoltán államtitkártól. Az újabb elismerés immár nyugdíjasként érte az ismert bankszakembert, aki azonban továbbra is tevékenyen részt vesz a szövetkezet mindennapjaiban.

Kiss Endre 1991 óta áll a Szigetvári Takarékszövetkezet élén, amely vezetése alatt az ország egyik legnagyobb takarékszövetkezetévé nőtte ki magát. A mostani kitüntetést a társadalmi felelősségvállalás terén, a helyi közösség építésében és a takarékszövetkezeti szektor fejlődésében vállalt áldozatos munkájáért érdemelte ki.

- Hová helyezné ezt az elismerést a számtalan korábbi kitüntetés között?
- Nehéz kérdés, mert mindegyik, amit kaptam, valamilyen oknál fogva kiemelkedő jelentőségű. Egy köztársasági elnök által adományozott kitüntetésnek azonban egészen más súlya van, főleg ha azt nézzük, hogy amikor megkaptam a meghívót az ünnepségre, még nem tudtam, hogy mit fogok kapni. Az állami kitüntetések alkalmából korábban szemléztem a sajtót olyan szempontból, hogy ügyfeleim, ismerőseim vagy éppen barátaim közül kapott-e valaki elismerést. Arra azonban sosem gondoltam, hogy én mikor kerülök sorra. Ezt a Lovagkeresztet én nem vártam, tehát semmilyen elvárásom vagy hiányérzetem nem volt eddig, így minden szempontból nagyon jóleső érzés. Most már mondhatom magamnak, hogy egy bizonyos kort el kell érni, hogy az ember kapjon egy ilyen fajta kitüntetést. A Kereskedelmi Kamara vagy a VOSZ elismerései azért rangosak, mert szakmaiak. Az is megtisztelő, hogy a városok vagy éppen a civilek részéről megkaptam a Tüke-díjat. A latin úgy fogalmaz, hogy Primus inter pares. Erre a díjra ezt mondanám. "Első az egyenlők között".

- Az indoklás szerint a társadalmi felelősségvállalás miatt is kapta ezt a díjat.
- Az indoklás hármas tagolásában számomra a legfontosabb, hogy a takarékszövetkezetek fejlődése érdekében kifejtett tevékenységem miatt részesültem ebben az elismerésben, ennyiben ez szakmai díj. Véleményem szerint ebben a szakmaiságban azonban benne van a közösségi életben való közreműködés és az önkéntes közszereplés vállalása a cégünk részéről. Ha elfogult lennék, akkor azt mondanám, hogy a Szigetvári Takarékszövetkezet nélkülem talán nem lenne annyira ismert. Hozzá kell tennem azonban, hogy ha nem lenne mögöttem ez a cég - amely dinamikusan fejlődött az elmúlt húsz év alatt -, akkor nem érdemeltem volna Lovagkeresztet, s én sem lennék ennyire „gazdag" élményekben és sikerekben. Ami a támogatásokat illeti, a reneszánsz mecenatúrától ugyan messze vagyunk, s amit mi csinálunk, nem is biztos, hogy ideális. Néha ugyanis elaprózzuk a lehetőségeket, s egy tíz- vagy húszmillió forintos adomány vagy támogatás lehet, hogy bizonyos esetekben többet érne. De azt csak egyszer adhatom. Ezért vállaltuk azt, hogy felaprózzuk a szponzorációnkat.

- Mi motiválja, hogy támogasson civil kezdeményezéseket, kulturális és sporteseményeket?
- Édesanyám zongoratanár volt, a zenét és a zenei kultúra szeretetét otthonról hoztam. Középiskolában, a Nagy Lajos Gimnáziumban a magyartanárom - Fábián István - észrevétlenül belénk ültette az olvasás szeretetét és a tudás iránti igényt. A zene, a színház és az irodalom után jött a sport világa, ami megtanított sok mindenre. Harmincéves koromig aktívan sportoltam, megtanultam elesni, felkelni és győzni. Ez végigkísérte az életemet a kockázatok vállalásában is. Jogi tanulmányaim is segítettek. Ha messzebbre mentem el, mint amennyire szabadott volna, mindig meg tudtam állni, ha rossz irányt észleltem. Minden sportot szeretek, de leginkább az atlétikát, a tájfutást, a kosárlabdát, a síelést és a kerékpározást. Az a megtisztelő titulus, hogy Pécsett szinte én vagyok az egyetlen kulturális mecénás, meglep. Senki nem kényszerített rá, hogy mecénás legyek. Az ember helyi értékeket keres, s így a takarékszövetkezetnek alfája és ómegája, hogy megkeresse és támogassa azokat.

- Hogyan vélekedik a pécsi női kosárlabdában kialakult helyzetről?
- A mostani nem egészséges állapot. Amikor megkérdezik tőlem, hogy kinek szurkolok, akkor mindig azt mondom, hogy a pécsi női kosárlabdának. Rossz az, hogy két pécsi csapat van? Mert egyébként miért ne lehetne? A PVSK utánpótlás szakosztályát nemzetközi szinten is jegyzik, a város már régen megérdemelt volna egy olyan másik csapatot, amely amatőrként első osztályú együttes legyen. Előny lehetett volna, hogy a fiatalok magukba szívhatták volna az NB I levegőjét mindenfajta teljesítménykényszer nélkül. Sajnos a valóság az, hogy a teljesítménykényszer erősebb volt. Csodálkozom is, hogy minek kellett ennyi külföldi játékost Pécsre hozni. Az, hogy harmadikak vagy ötödikek lesznek-e a bajnokságban alapvetően nem mindegy, de a mostani helyzetben talán igen. Az én szívem az Iványi Dalma-féle csapathoz húz, hiszen Dalma etalon. Ugyanúgy, ahogy ő előtte etalon volt Sztojkovics Éva, Balázs Hajni, Horváth Juci. A két csapat B-közepe együttesen sem adja ki a nézőközönség harmadát. Pedig látszik, hogy a pécsi közönség sikerre áhítozik. S azt is értem, hogy miért vannak női meccseken többen, mint egy férfimérkőzésen. A női kosárlabda Pécsett a maga által korábban kiharcolt elsőbbséget élvezi.

- Mint gazdasági szakember mi a véleménye a város gazdasági állapotáról? Hogyan lehetne fejlődésre ösztönözni a gazdaságot?
- Sokáig azt mondtuk, hogy Pécs a világ vége, zsákutca és mindig az autópálya hiányára hivatkoztunk. Az autópálya elkészült, de a helyzet nem sokat változott. Persze egyik napról a másikra nem is lehet eredményt elérni. Termelőüzemek és kapacitások nélkül nehéz előrelépni. A repülőtér esetében ha ténylag annyi pénz volt, amekkora kifutópálya elkészült, akkor én nem fogtam volna bele. Másrészt: miért nem tudjuk „eladni" a repteret rendesen? A szakemberek szerint ma is tudnánk százfős gépeket fogadni. Látjuk, hogy Sármellék esetében a hévízi és keszthelyi önkormányzat fizetett azért, hogy elinduljon a légikikötő és legyen forgalom. Összetett a kérdés. Pécsnek ezeréves kultúrája van, van patinás egyeteme, ami a régió legnagyobb foglalkoztatója, itt található az akadémiának egy olyan regionális intézete, amely Európában sokkal jobban ismert, mint nálunk. Ezekre kellene koncentrálni. Ellentmondást látok abban is, miszerint azért nincsenek nagy konferenciák Pécsett, mert nincsenek szállodák. Épült egy sor szálloda, amelyek mennek tönkre, férőhely-kapacitást tekintve tehát - Siklóst és Harkányt is beleértve - nagyon jól állunk. Ott van Bikal, mint jó példa: a világ végén található, évente mégis 40-50 ezren látogatnak oda. Egy átfogó kultúrpolitikával, együttműködve meg lehetne fogni a vendégeket. Nekünk speciel van tízezer vállalkozó ügyfelünk - nagy részük kisvállalkozó -, az ő napi sorsukon keresztül látom, hogy baj van. Szeretném tudni, hogy a sikeres gazdaságpolitika - ami legalábbis kommunikálva van - itt miért nem jelenik meg. Az a hitvallásom - bár sosem voltam párttag -, hogy egy gazdasági vezető mindig legyen kormánypárti. Három éve azt gondoltam, jön a Kánaán, hiszen ekkora politikai fölénnyel 12 évig lesz kormányon a Fidesz, kiszámítható gazdaságpolitika következik és felvirradt a nap a gazdaság szereplői számára. Ez most nem látszik, hiszen a különadókkal nem tudunk versenyezni mi sem. A magyar takarékszövetkezetek nem tolták ki sehová szekérrel a tőkéjüket - nem úgy, mint a multik. Viszont mi ugyanúgy beleesünk a pluszadó-fizetési kötelezettségbe, mint a külföldi bankok, ezt azonban nem lehet kigazdálkodni. Sajnálom, hogy az országban bankellenes légkör tapasztalható. Most húszszor-harmincszor több panasz érkezik hozzánk, mint az elmúlt öt év alatt összesen, ezt nehéz kezelni. Nincs recept arra, hogy mi jó megoldás. A továrisi konyec kimondása húsz évvel ezelőtt összedöntötte a piacainkat. Kétszáz éve Európa éléskamrájának tekintették Magyarországot, ez azonban még ma sem veszett el. Amilyen gazdag tudásban a magyar agrárium és a felsőoktatási rendszerünk, többre lenne képes az ország.

- Ön tavaly nyugdíjba vonult, amit nem sokan tudnak azóta sem. Mennyiben változott meg a munkája?
- A tavalyi évig elnök és ügyvezető igazgató voltam, ám az igazgatóság elnöki tisztsége és az ügyvezető igazgatói poszt két különböző dolog. Az előbbi választott, az utóbbi törvény által megszabott. Az igazgatóságban tavaly volt tisztújítás, amelynek során a közgyűlés újabb öt évre megválasztott az igazgatóság elnökének. Ügyvezető azonban már nem vagyok, napi operatív irányítási feladataim tehát már nincsenek.

H. L. B.