A karácsonyi megbízás

A decemberi latyak pocsétát nyomott az ügyvédi iroda előszobájának padlójára, amikor a negyvenes házaspár belépett.

A ruhájukon látszott, hogy - enyhén szólva - nem gazdagok. A férfi pufajkában volt, az asszony derékig érő piros dzsekiben. Mielőtt az ügyvéd észbe kaphatott volna, lerántották sáros bakancsukat és mentegetőztek, hogy a tanyán ahonnan jöttek, nincs rendes út, ilyenkor minden csupa sár.

Az ügyvéd hiába kérte, nem húzták vissza cipőiket. Zokniban kezdték mesélni az életüket.

Mindketten érettségizett cipészek. Volt egy kis üzletük a nagyvárosban, amiből, ha nem is fényesen, de megéltek. Aztán jött az olcsó kínai cipődömping. Egy ideig húzták, majd tönkrementek. Eladták amijük volt, kiköltöztek vidékre egy tanyára, és gazdálkodni kezdtek. Na, ne valami nagy farmra tessék gondolni ügyvéd úr, mondta a férfi, csak egy kis családi gazdaságra, tehénnel, lóval, baromfival. Nagy szükség van a kenyérre, három éhes gyerekszáj várja.

Az asszony újra terhes lett. Mondták az orvosnak, hogy szegények, van már három gyerekük, csak akkor tartanák meg a negyediket, ha egészséges lesz. Az orvos megnyugtatta őket. A szülés óta a kisfiú a Down-kórosok mongoloid szemével néz a világra.

Mondták nekünk, hogy hagyjuk a kórházban - veszi át a szót a feleség -, de mi nem tettük. Úgy mozog, mint egy kismajom. De, mondja meg ügyvéd úr, mi lesz vele, ha mi már nem leszünk?

Pert indítanánk, ha lehet - mondja, majd elhallgat.
Rövid csönd után újra a férfi beszél. Nekünk nincs pénzünk, arra kérjük, vállalja el ingyen.

Az ügyvédnek eszébe jutnak az iroda kifizetésre váró számlái, a titkárnő fizetése és azt mondja nekik: nézzék, én megértem magukat, de nekem is van két gyerekem, azoknak is enni kell adni. A benzinkúton sem mondhatom, hogy rakják tele ingyen, mert én meg magukat ingyen képviselem. Nem tudom vállalni.

A férfi lehorgasztotta a fejét és elindult a fogashoz. Az ügyvédnek eszébe jutott a befejezésre váró építkezése és utánuk szólt: ha én segítek is maguknak, nekem ki fog segíteni?

A férfi visszafordult, már az előszobában járt. Nézze ügyvéd úr, mondta, én nem tudom, hogy magának mi a baja, vagy van-e egyáltalán, de nekünk van, méghozzá nagy. Ha maga egyszer bajban lesz, magának is fognak segíteni. Nem tudom, ki lesz az, biztos nem én leszek. De ha bajban lesz, akkor megfogják a kezét és majd segít valaki.

Abban a pillanatban az irodában megállt az idő, a jogász úgy érezte, egy angyal járt ott és szárnyaival megérintette mindenki arcát. A bizonyítatlan bizonyosság súlyával tudta, hogy abban a minutumban ott van az irodában ő. Na, nem az isten, és nem az ördög. Nem a kereszt, de nem is a félhold... Hanem az ember a maga ordító magányával, és szipogó semmibevetettségével. Ott van a legősibb paranccsal, mi szerint embernek csak ember lehet a társa, és embernek ember kell, hogy segítsen.

"Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat." A bibliai ősidők mélyéről sugárzott a parancs a férfi kék szemén keresztül. A jogász egyszer csak arra eszmélt, már felhúzták a cipőt, a kabátot és mennek ki az ajtón.

Utánuk kiabált. Keményen. "Azonnal jöjjenek vissza, mert ingyen is vállalom az ügyet".

Egy év eltelt azóta, együtt harcolnak a bíróságon. Az asszony néha halkan megjegyzi, hogy még mindig nincs pénzük, de szívesen segítene az ügyvédnének takarítani, mosogatni, vigyázna a gyerekekre is.

Ilyenkor a jogász mindig nagyon szégyelli magát és gyorsan másra tereli a szót.

Mert tudja, ha egyszer karácsonykor nagyon magára marad, ő már akkor sem lesz soha egyedül.

Martin Zoltán