Zárás előtt a csarnok: bár alku nincs, s egy kanál mustár egy ötvenes, hiányozni fog

Szerepében nélkülözhetetlen a pécsi vásárcsarnok, holott külső és belső megjelenésében sincsen sok szép benne. Hamarosan megépül az utóda, s akkor a régi végleg bezár, egyre közelebb a búcsú. 

A nagy éléskamra egy öreg hajóhoz is hasonlítható, ami nem megy sehová, de folyamatosan pakolnak a gyomrába: behordanak, majd kivisznek mindent, hogy aztán a pécsiek asztalára kerüljenek a termékek.

Nagy áttörés volt, amikor átadták a lakosságnak a most már kissé divatjamúlt csarnokot, ugyanis korábban, a mai távolsági buszpályaudvar mellett egy nyitott piac állt, így nem volt nehéz felülmúlni a korábbi színvonalat. Mára azonban fénye már megkopott - hiába, az elmúlt évszázad nyolcadik évtizedében volt új az épület a Bajcsy-Zsilinszky Endre utcában. Már az is vívmány, hogy a névadói körzete túlélte a rendszerváltást. Bár szidni végképp felesleges, hiszen bár korszerűtlen, de pótolhatatlan a polgárság ellátásának szempontjából. 

Kissé közelebb lopakodva viszont kiderül, érdekes világ, amit a falak rejtenek. Eredetileg, a tervező szándéka szerint a Bajcsy-Zsilinszky utca lett volna a főbejárat. Jelenleg azonban a négy égtáj bármelyikéből beléphet a vevő az egységbe. A Zólyom utcából érkezve mindjárt ott a központi illemhely, ahol 100 forint leszurkolása után végezheti el mindenki a sürgős dolgát. Ez nem tűnik soknak, az üzemeltető szerint jó négy évnél régebben nem emeltek a tarifán, ennek ellenére az érdeklődés ingadozik.

Ettől akár savanyú képet is vághatna a vállalkozó, de továbbsétálva, mindezt bárki megteheti a vecsési áruk környékén. A méltán népszerű termékeket hét árus kínálja a nyugati oldalon. Egyikük, egy vidéki szépasszony azt is elárulta, nem az a lényeg, kinek hol van az asztala, mert a városiak ugyan az ő balján jönnek be, de a vidékiek pont a másik irányból érkeznek. Ezzel aztán a forgalom hullámzása ki is egyenlítődik. Az árakról a hét árus egyeztetni szokott, csak közös akarattal srófolják fel a káposzta ellenértékét. Azon viszont már most is törik a fejüket, az új helyen milyen helypénzek lesznek majd, egyelőre rossz sejtéseik vannak.

Az ételsoron, a lacipecsenyék környékén nincsen tolakodás. Mérsékelt az érdeklődés, ami talán a bátor árkalkuláció miatt is lehet. Egy evőkanál vizezett mustár 50 forintba kerül, súlyra megy az árazás. Egy komolyabb tétellel együtt 750 alatt nem is áll le a pénztárgép villogása.

Egy idősebb hölgy elárulta, az alkudozások ideje itt lejárt, mert szinte mindenki a nagybani piacról szerzi be a termékeket. Vagyis kereskedőkről van szó, nem éppen őstermelőkről, bár olyanok is akadnak, de kisebb számban. Ezért aztán mindenki a megszokott bérelt placcon árusít, ebben sincsen komoly harc. Az árrés 25-30 százalékos, a költségek meg titkosak - vagy legalábbis nem nyilvánosak.

A tojások világának nagy ismerője „elcsipogta", létezik nagyüzemi termelés, meg az úgynevezett boldog csirke-, illetve tyúktartás. A két termék között szerinte szinte kimutathatatlan az eltérés. Legfeljebb egyesek lojalitásból vesznek olyan árut, aminek a szárnyasa jobb körülmények között élte le életét. 

Nemcsak odabent, kívül is akad „hömpölygés". A keleti szélen három „becsületcsökkentő" várja a szomjas vándorokat. Meg aztán afféle találkozási helyről is szólhatunk, ahol főleg a férfiak vitatják meg a helyi minőségi, mennyiségi meg fizetési mutatókat.

Kissé távolabb pedig még mindig virágzik a zoknibiznisz, ki tudja, milyen alapon. Nyilván üzleti megfontolásból, a helypénz megtakarításának reményében. Mert a pörgés nem állhat meg, legfeljebb vasárnap.

Pucz P. - Fotó: Kálmándy Ferenc