Rázga: az esélytelenség az esélyem

– Melyek a benyújtott pályázatának sarkalatos pontjai?
– Azzal kezdeném, hogy a színház a rendszerváltozás után – ez már mindenki számára evidencia – nagyon átalakult. A rendszerváltozás előtt erős politikai tartalommal rendelkezett, noha nagy összetartó erővel is bírt. Ez után kikopott, mindenki csinálta színházát a régi reflexhez ragaszkodva egy kicsit. Az embernek kell egy vonalat húznia néha, és elgondolkodnia, hogy mi célt szolgál valójában a színház, úgy általában. Gyerekként a szüleim sokszor vittek színházba, hangversenyre, egyéb kulturális eseményekre – ezt ma nem látom. Szeretném elérni, hogy a színházat megtartsam olyannak, amilyen eredetileg volt: a nézőknek erkölcsöt, társadalmi üzenetet szolgáló előadásokat létrehozni. A színházszakma szétvált egy kicsit: egyfelől vannak a kicsit túltenyésztett és belterjessé vált, a szakma érdekeinek és igényeinek megfelelni akaró előadások („művészszínház”), másfelől sokan elindultak a szappanoperák világa felé – a nézőszámemelés érdekében.

- És mi lenne a valódi cél?
- Valahol a kettő között lenne az ideális hangsúly. A cél az, hogy a színház egyfajta agórává váljék, hogy már az egy esemény legyen, amikor az ember felveszi a szép ruháját, elmegy, barátokkal, családokkal, ismerősökkel. Egy előadás alapot adhat a beszélgetésre. Ez ma nagyon hiányzik, a színház betölthetné a két véglet közti űrt. Ehhez azonban szemléletváltásra és odafigyelésre is szükség van. Ráadásul a törvényi szabályozás is ezt írja elő. Az előadó-művészeti törvény nézőcentrikus törvény, nem a bulvárt erőlteti. A cél a kultúra megőrzése, az értékteremtés alapfeladat, viszont technikai lebonyolításban a támogatási rendszer rendkívül bonyolult, amelyben a színház saját maga felelős a költségvetéséért, ugyanis a jegybevétel alapvetően meghatározza az anyagi forrásokat.

- Ráadásul a költségvetési támogatásból ezek szerint tud részesülni egy bonyolult szorzó révén.
- Igen, és emellett ha egy jól működő színház társadalmi elismertsége és beágyazottsága nagy, akkor még a mecenatúra számára is vonzó. Hiszen hiába érünk el szakmai sikereket – akár a POSZT-on is –, ha azt nem látja a közönség, nem nézi meg. Ha nem kellő odafigyeléssel van ez megcsinálva, akkor előfordulhat olyan eset, mint nálunk a rossz bérlettervezésnél, hogy ki kell venni az ifjúsági bérletből, mert olyan a témája. Arról nem is beszélve, hogy csak nyolc vagy tizenhárom előadást ér meg egy darab, ami nagy pazarlás. Ez ráadásul elveszi a színházban dolgozók kedvét is, hiszen nem látják a sok belefektetett munkán, hogy van-e értelme, mert nem látja a néző. Egyértelműen rossz tendencia az, hogy nagyon lecsökkent az ifjúsági bérletek száma. Az utóbbi években drasztikus csökkenés tapasztalható ebben, amit lehet sok mindennel magyarázni (pénzhiány stb.). Szerintem ezeknek nagyon átgondolt megtervezésével orvosolni lehet: nem engedhetjük el az ifjúságot. Ehhez persze olyan előadások és műsorterv szükséges, amely által a fiatalokat be lehet csalogatni a színházba.

– Hogy érzi, milyen esélyei vannak? Úgy tudjuk, fenntartásai vannak a pályázatok elbírálását illetően.
– Furcsa kettősség van ezzel kapcsolatban bennem. A pályázatomban egyértelműen leírtam, hogy a magát szakmának kikiáltó elit pressziókkal, nyomásgyakorlásokkal akarja elérni a különböző városokban, hogy azok legyenek a vezetők, akiket ők akarnak. Ha másképpen döntöttek, akkor politikai beavatkozást emlegettek. Holott én ugyanazt látom fordítva: az is politikai beavatkozás, mégpedig szakmapolitikai, ha ugyanolyan szakmai lobbi ugyanazokat az eszközöket használja, ami ellen ők tiltakoznak a művészi szabadság megsértése és hasonlók miatt. Úgy látom, hogy a színházi világban a színészek és az ún. színházi szakma gyakorlatilag kettévált. Sajnos az egzisztenciálisan kiszolgáltatott színészek birka módjára eléjük tolt papírokat írogatnak alá – talán félelemből. Hol a művészi szabadság? Ez megengedhetetlen, ezt nem szeretném látni. Azt viszont remélem, hogy a pályázatokat gondosan elolvassák és a szerint döntenek, hogy valójában ki lenne a legjobb a színház vezetésére, és ezáltal mi lenne a legjobb Pécs városának, azaz ki tud a legjobban bánni az adófizetők pénzével.

- Esélytelennek érzi magát?
-Az esélylatolgatás kapcsán sokszor beszélgettem a barátaimmal, és rájöttünk, hogy az én esélyem talán pont az esélytelenség. Mert én nem vagyok ezeknek a lobbiköröknek a tagja. Amikor valaki megkap egy színházigazgatói posztot, mert jó pályázatot írt – amit egyébként bárki meg tud írni vagy meg is lehet íratni mással –, az legyen számon kérhető, aminek alapvető feltétele, hogy az illetőnek ne kelljen mindenféle érdekköröknek megfelelnie, csak mert azok segítették oda, ahova. A lényeg, hogy tisztán csak a saját elképzeléseinek megvalósítása érdekében tudjon dolgozni. Én ez utóbbihoz tartozom, hiszen nekem nem kell megfelelnem különösebb elvárásoknak. Amit leírtam, azt azért írtam, mert valóban úgy gondolom, és amennyiben én lennék a színház vezetője, akkor semmifajta indokom nem lenne nem betartani.

– A többi jelölt mögött támogatók állnak. Ön „csak” a társulat tagjainak bizalmát élvezi.
– A társulat tagjainak személyesen mondtam el, hogy indulok a pályázaton, hogy ne pletykákból kelljen megtudniuk. Én azt éreztem, hogy akikkel beszéltem, azok pozitívan álltak elképzelésemhez. De ettől függetlenül, ha hű akarok maradni elveimhez, akkor Pécs városának kellene döntenie, hogy milyen színházat akar magának, és nem a társulatnak. A társulatnak az az érdeke, hogy valamilyen folytonosság megmaradjon, komoly egzisztenciális dolgokról van szó. A pécsit erős és elég ambiciózus társulatnak tartom, amin én nem változtatnék alapvetően, noha néhány lukas ponton azért megerősíteném.

H. L. B. - Fotó: Kováts Judit