Pécsi arcok (13.): Fekete Bandi bácsi

Kedves és közvetlen modorával egy szempillantás alatt bárki szívébe belopja magát Fekete Bandi bácsi, a pécsi Nemzeti és megannyi film méltán elismert művésze. Barátságosan fogad pécsi lakásán, s rögtön a közepébe csap, amikor életéről kezdem faggatni.

„Igazi történelmi helyen láttam meg a napvilágot - immáron hetvennyolc évvel ezelőtt: az én kis falum, Cibakháza ugyanis az egyetlen Tisza-híddal biztosította az átkelést az ország két keleti része között. Emiatt kerültünk be a történelemkönyvekbe is: Damjanich János a szabadságharc idején ugyanis ezt az építményt rombolta porig..." - kezd bele történetébe.

„Pályafutásomat itt kezdtem, ám nem a színészit, hanem a földművelésit" - mondja a művész, akitől gyermekkorában igencsak távol állt még a színészet.

„Nem akartam én színész lenni: szívesen dolgoztam a földeken vagy éppen kőműves segédként - akár egész életemet le tudtam volna élni így". Mégis mozdulnia kellett: „Mindig azt mondom: ha Tito nem lett volna láncos kutya, én bizony soha nem álltam volna művésznek. Egy nagyon jó barátomat azonban a katonasága alatt lelőtték a jugoszláv határon. Én megfogadtam édesapámnak, nem leszek nyúl, rám ne vadásszanak - felvételiztem a Színművészeti Főiskolára. Betyár akartam lenni: ilyen életcéllal kevesen indulnak el, de a színpadon erre is lehetőséget kaptam."

A beilleszkedése nem ment egyszerűen különös ízes tájszólása miatt, később azonban ez lett a védjegye: Nagy Adorján és Básti Lajos voltak a felvételiztetői, majd beszédtanárai, s volt dolguk vele bőven. „Próbálták belém verni a pesties kiejtést, amit végül sikerült is megtanulnom. Kisvártatva azonban tanárom, Gellért Endre már azt mondta: "Bandikám, nem kell neked a beszédtanárokra hallgatnod: maradj csak meg annak, ami vagy! Azóta is itt van a fülemben: „szénaboglyák között érzem magam, amikor az ízes beszédedet hallgatom" - mondta".

Ízes szólással vagy anélkül: Fekete Bandi bácsi mindvégig a minőséget képviselte - mind a színpadon, mind a vásznon: „azt szoktam mondani: amit csinál az ember, azt tegye a legjobb tudása szerint. Úgy hozta a sors, hogy színész lettem, így arra tettem fel mindent, hogy a dolgomat jól végezzem."

Kedvenc szerepe talán éppen ezért soha nem is volt soha. Amit elé raktak, azt ő eljátszotta a legjobb tudása szerint.

„Nem válogattam én, nem fintorogtam: megmondták, mit és hogyan csináljak, én pedig igyekeztem követni az utasításokat. A kedves néző rangsorolhat, mérlegelhet melyik a legjobb szerepem - ez az ő joga. Viszont az biztos: szerepbe én nem buktam bele - amit el kellett végezni, abba én a lelkemet adtam bele."

Bár a politikai rendszer sem engedett a művésznek nagy nemzetközi karriert, igazából soha nem is vágyott a csillogás után. „Munkásságom évtizedei szinte pontosan egybeestek a szocializmus fél évszázadával, így még az egyik nemzetközi díjamat sem tudtam átvenni a németországi Mannheimben. Igaz, később hívtak engem Kanada legjobb színházába is, de szerintem az az igazi szabadság, ha az ember azt csinál, amit szeret, és ahol szereti. Nem vagyok én az a vándorló típus, ha valahol megvetem a lábam, akkor ott bizony gyökeret eresztek."

A mindig is kicsattanó egészségéről híres színművész csak az utóbbi időben kezdett betegeskedni:

„Egész életemben szép szál parasztgyerek voltam, csak most, hetven éves korom óta van mindig valami: most éppen a féltve őrzött trombózisomat dédelgetem. Nem akartam én kórházba menni, de elfogadtam, hogy magamtól nem fogok meggyógyulni: ma már hallgatok az orvosaimra és bízom a gyógyulásban. Fogok én még sokat sétálni a Tettyén - tanúskodik eltökéltségéről, majd egy huncut mosoly kíséretében hozzáteszi: már készítem életemről számvetésemet, de csak a szépre emlékezem".

Kép és szöveg: Korb Zoltán