Pécsi Arcok - Várdai István: világhírű lehet a pécsi gordonkás

2008. március 22. szombat 03:17

- Egy hete vetted át a kormány által a harmincöt év alatti fiatalok számára alapított és idén először átadott Márciusi Ifjak Díjat. Mit jelent számodra ez az elismerés?
- A kezdeményezést nagyon jónak tartom, támogatást jelent azoknak a fiataloknak, akik megpróbálnak kicsit kiemelkedni, valami pluszt elérni a tanulmányaik, munkájuk során. A versenyek persze szakmai elismerést hoznak, ez azonban társadalmi jellegű díj, így hát kicsit más is.

- Ha már a versenyeknél vagyunk, a Csajkovszkij-versenyen elért eredménynek milyen hozadéka volt?
- Annyiban változott meg az életem, hogy azóta folyamatosan kapom a felkéréseket itthonról és külföldről. Aminek pedig különösen örülök az az, hogy zenekarok szólistájaként léphetek fel. Meghívtak a Szentpétervári Filharmonikusok Pétervárra, ahol egy Dvořák koncertet adhatok elő, s jövő májusig már betelt a naptáram: megyek Kínába, lesz fellépésen Hollandiában, Németországban, Ausztriában és Svájcban. Idén áprilisban pedig még játszom Pécsett is, és kilátásban van egy jövő évi koncert.

Tizenkét évesen a Zeneakadémián

A Pannon Filharmonikusok vendégzenésze, Várdai István 1985-ben született Pécsett. Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneiskolában kezdte, majd 1996-ban - egy országos gordonkaversenyen - elért első helye után egy évvel Mező László felvette a zeneakadémia előkészítő osztályába. 2004-ben a 39. Budapesti Nemzetközi Csellóversenyen első lett, s azóta is számos országos és nemzetközi díjat begyűjtött. Rendszeresen fellép Németországban, Ausztriában, járt már Japánban is. Tanult Natalia Gutmannál, Heinrich Schiffnél és Starker Jánosnál.
Jelenleg a Bécsi Zeneakadémián Reinhard Latzko növendéke, a budapesti zeneakadémia diákja.

- Tavaly óta le vagy kötve és elindult a karriered.
- Keresgélek az új koncertműsor után, mert amelyeket nem játszanak sűrűn, azok lesznek igazán érdekesek a közönségnek. Németországban például egyfajta „marketing" épül arra, hogy a zenekarok ne csak a megszokott darabokat játsszák, hanem repertoárjukat friss, új, akár kortárs darabokkal bővítsék - persze, nem a sokszor hallgathatatlan művekre gondolok. Erre ott igény van, de szerintem itthon ugyanígy kíváncsiak lennének új darabokra. Úgy vélem, az ilyen típusú frissítéssel rettenetesen fel lehetne dobni a komolyzene iránti érdeklődést.

- Mely versenyeredményedre vagy a legbüszkébb?
- Egymásra épülnek a dolgok, nincsenek csodák. Ha az ember kidolgoz egy stratégiát és azt mondja, ezt és ezt kell megtanulnom, megcsinálnom, akkor az megoldható. Bármilyen nehéz is az előadás, a verseny. Az viszont nagyon fontos, hogy ebben higgyen az ember.

- Nyolc esztendős voltál, amikor elkezdtél csellózni. Szerinted a tehetséget gyakorlással ki lehet váltani? Pontosabban: a kettő közül mi a meghatározó?
- Úgy gondolom, bár a tehetséget nem lehet a gyakorlással pótolni, a kettőnek mégis az - arányos -ötvözete a szerencsés. A családom meghatározó volt, különösen édesapám, aki komolyan foglakozott velem. Általánosságban is elmondható - egy-két kivételtől eltekintve -, hogy a családi háttér sok mindent eldönt: ha van egyfajta mentalitás, kulturális közeg, amely kijelöli az irányt, akkor a későbbiekben sok minden már nem lesz kérdés, a dolgok magától értetődővé válnak.

- Néhány éve Ludwig Wittgenstein bécsi filozófus unokája volt a mecénásod. Ma is létezik valaki, aki ugyanígy támogat?
- Ma már önfenntartó vagyok... Az ő mecénás tevékenysége abban állt, hogy például segített abban, hogy egy jó hangszer megvásárlásához szponzorokat találjak és támogatta a bécsi tanulmányaimat is. Segített azon téren is, hogy a bécsi komolyzenét kedvelő elittel, koncertszervezőkkel megismerkedjek. A hangszerkérdés azóta sem oldódott meg teljesen - ugyan most egy 1763-as németalföldi gordonka van nálam, de nem biztos, hogy meg is tudom tartani.

- Popzene kontra komolyzene: az elit- és a populáris kultúra ellentéte létezik?
- Az a jellemző, hogy valaki eleve elutasítja az egyiket vagy a másikat. Szerintem egy egészséges társadalomban egy általános műveltségű ember képes szelektálni: az adott életszakasznak vagy mentális állapotnak megfelelően választhat, hogy mire van szüksége. A kettőnek nem szabad egymást kizárnia. Egy komolyzenei koncert nemcsak a komolyzenéről szól, hiszen az társadalmi esemény is. De. Valamikor nekem is éppen a könnyű jazz kell egy bárban...