Andrásfalvy Bertalan: nemzeti szellemű nevelésre, az elhallgatott történelem megismertetésére van szükség

2021. március 07. vasárnap 18:52

Andrásfalvy Bertalan: nemzeti szellemű nevelésre, az elhallgatott történelem megismertetésére van szükség

Nagy idők nagy tanúja Andrásfalvy Bertalan, az Antall-kormány első kultuszminisztere. Az idén kilencvenedik születésnapját ünneplő néprajztudóssal készített interjúnkból többek között kiderül, hogyan került a pécsi professzor családjának birtokába a Petőfi édesanyja által ajándékozott étkészlet, az is, hogy milyen okok miatt kellett távoznia a miniszteri bársonyszékből, s arra is fény derül, hogy szerinte mivel zsarolhatták Antall József miniszterelnököt. 

 

- Önt látva szinte hihetetlen, hogy idén ünnepli kilencvenedik születésnapját, sok-sok évet letagadhatna. Hogy tartja ilyen jó kondícióban magát?

- Semmi különöset nem teszek pedig. A Jóisten ajándéka. Két esztendeje még fára is másztam, azóta sajnos szívproblémáim támadtak, a vírus miatt pedig jórészt idehaza töltöm az időmet. Szerencsére két héttel ezelőtt megkaptam az első védőoltást, remélem, sokan mások is élnek a lehetőséggel.

- Legenda vagy valóság, hogy családja Petőfiével áll rokonságban?

- Kérem, ez tény. Üknagyanyám anyja, Hrúz Judit, Hrúz Mária (Petőrfi Sándor édesanyja - a szerk.) unokatestvére volt. Máriáék többször jártak náluk, Juditnak pedig volt egy ezüst étkészlete, amit aztán később én kaptam meg házassági ajándékként. Ma is a családunk tulajdonában van. Nem kizárt, hogy még Petőfi Sándor is evett vele.

- Rokona, boldog őse példáját követve nem próbálkozott versírással?

- Azzal nem. Ellenben másban a nyomdokain haladtam, gyalog jártam be Magyarországot, így jutottam el életemben először Pécsre is. Nem is oda indultam, hanem az Ormánságba, ahol viszont őrizetbe vettek, mert akkor már mocorogni kezdett Tito, s nem értették, mit keresek ott. Fogolyként hoztak Pécsre, az ÁVH épületében vallattak órákon keresztül, de bántani nem bántottak. Reggel aztán elengedtek. Az ezt követő évtizedekben, amikor már Pécsett dolgoztam, még többször is megfordultam ott, nem jó szántamból. Miután kikértem a rólam szóló adatokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából, megtudtam, hogy középiskolás koromtól megfigyeltek, jelentéseket írtak rólam a rendszerváltásig.

- Rendkívül kalandos élete volt, nem túlzás, kész regény.

- Talán tényleg így van. Sokszor voltam életveszélyben is. Gyerekként, Sopronban lakva állandóan verekedtünk a volksbundistákkal. 1956-ban ott voltam a parlamenti sortűznél, túléltem. Mint ahogy túléltem azt is, amikor beszöktem a bátyámhoz a Recskre, akit munkaszolgálatos katonaként dolgoztattak a táborban. A barakkban beszélgettünk az emeletes ágyon, szerencsétlenségemre elaludtam. Arra riadtunk fel, hogy berontott egy részeg tiszt, gyufát követelve , hogy rá tudjon gyújtani. Nálam volt egyedül, pedig nem is cigarettáztam. Odadobtam neki az ágyakon keresztül, ezzel meg is úsztam a dolgot, majd ahogy be-, úgy ki is szöktem a drótkerítés hasadékán.

- Személyes ismerősétől, Illyés Gyulától tudjuk, hogy „hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban". Ön hogy tudta elkerülni, hogy beszippantsa a kommunista diktatúra?

- Többször felszólítottak, egy jobb állást ígérve például, hogy lépjek be a pártba, de ebből nem kértem. Neveltetésemnél fogva szóba sem jöhetett. Soha nem vágytam többre, mindig lefoglalt a munkám, az, amit éppen csináltam.

Névjegy

Andrásfalvy Bertalan 1931-ben született Sopronban. Az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem professzora. Széchenyi-díjas néprajzkutató, egyetemi tanár. A Pécsi Tudományegyetem Néprajz - Kulturális Antropológia Tanszékének alapító tanszékvezetője. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett előbb román-magyar, majd muzeológia-néprajz szakon. Kecskeméten 1965-ben, levelező tagozaton kertész üzemmérnöki diplomát is szerzett.
1954-55-ben a budapesti Néprajzi Múzeumban segédmuzeológus volt, majd öt évig Szekszárdon muzeológus, 1960 és 1976 között a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet, 1976-77-ben a Baranya Megyei Levéltár tudományos főmunkatársa, majd 1985-ig a pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzi osztályvezetője volt. Ezután 1989-ig az MTA Néprajzi Kutatócsoportja főmunkatársaként, majd osztályvezetőjeként dolgozott. 1989-90-ben a Janus Pannonius Tudományegyetem (JPTE) docense. 1988-ban csatlakozott az MDF-hez, a szervezet pécsi elnöke lett. 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő, 1990-től 1993-ig művelődési és közoktatási miniszter volt. 2005-ben kilépett az MDF-ből, és csatlakozott a Nemzeti Fórumhoz. 1993 és 2001 között a JPTE (később PTE) egyetemi tanára volt. Részt vett a Százak Tanácsa munkájában, amely a nemzeti sorskérdésekről stratégiai állásfoglalásokat készített.  Nős, házasságából három fiúgyermekük született, nyolc unoka büszke nagypapája.

- Kezdetektől a néprajz foglalkoztatta, mégis a román lett az egyik szakja az egyetemen.

- Néprajz-románra jelentkeztem, néprajzra először nem vettek fel, de később megengedték, hogy azokat az órákat is látogassam. A románt azért választottam, mert még Sopronban, az ottani társaimmal arra jutottunk, hogy Trianont megváltoztatni nem lehet, viszont azt el lehet érni, hogy a Magyarország testén osztozó népekkel rendezzük közös dolgaink. Megállapodtunk, hogy ennek érdekében mindenki megtanulja valamelyik érintett nyelvét. Rám a román jutott. Hát így történt. Az igazi szerelem persze a néprajz maradt, általa tanultam meg, hogy ne higgyük el, ami a történelemkönyvekben szerepel. A terepen, a Sárközben, az Ormánságban jöttem rá például, hogy az úgynevezett egykézés, azaz a csak egy gyermek vállalásának oka nem a szegénység, hanem az attól való félelem, a gazdasági megnyomorítottság. Ennek pedig a történelmi, szintén elhallgatott gyökerei nagyon messzire nyúlnak, jelesül Mária Teréziáig. Úrbéri rendelete lehetővé tette, hogy a földbirtokosok tízszeresére növeljék a saját, majorsági gazdálkodásba vett területeiket. Mária Terézia Idejében a nagybirtokok és azoknak az árutermelésből befolyó profitját nézték, és közben tönkrement az ország, hárommillió koldus lett, és másfél millió kivándorló. Az erdélyi földesurak a 18. században már elkergették magyar jobbágyaikat, és betelepítették a románokat. A földreform máig elmaradt. Ez óriási probléma, tönkreteszi a gazdaságot. Kihalnak a falvak, a minőségi mezőgazdaság elhal. Érdemes lenne azon is elgondolkodni, a paraszt kifejezés miért csak a magyar értelmezésben jelent szitokszót.

- Ez a gondolkodás a rendszerváltást megelőző években az ellenzéki körökben sem volt osztatlan támogatottságú. Sőt, ha a népi és az urbánus vonalat nézzük, akkor Antall József kormányában utóbbiak voltak nem is kis többségben. Ön hogy került közéjük kultuszminiszterként?

- Szögezzük le, nem készültem annak. Ellenzéki körökben ismert volt a nevem, országos hírű volt a pécsi Értelmiségi Klub, ahol nagyon sok vitát szerveztünk. Ott voltam 1985-ben a monori találkozón, 88'-ban pedig a második lakiteleki találkozón. Antall Józsefet személyesen ismertem, évfolyamtársak voltunk az egyetemen, sőt, katonatársak is. Nem voltunk barátok, sok mindenről mást gondoltunk. Nem hittem volna, hogy politikus lesz, meg is lepődtem, amikor az elnökségért indult az MDF-ben, nem is szavaztam rá. Nem gondoltam, hogy alkalmas a feladatra. Aztán a kormányalakításkor pedig ő gondolta azt, hogy ne én, hanem Katona Tamás legyen a kultuszminiszter. Csengey, Csoóri és Csurka javasolt engem. Ismertem őket, de nem voltam szoros kapcsolatban egyikükkel sem, így hát ez is, meg a döntés is meglepett.

- Három év után aztán távoznia kellett. Hogy élte meg ezt az időszakot?

- Antall kezdettől fogva szembeszállt velem, a hátam mögött nevezte ki a helyettesemeit is, konkrét, előlem elhallgatott feladatokkal megbízva őket. Lényegében semmit sem sikerült megvalósítani abból, amit szerettem volna. Több összetűzésem is volt, nem értettem egyet a kis iskolák megszüntetésével, s falakba ütköztem az akadémikusok és egyetemi oktatók tudományos minősítésének tervezett felülvizsgálata esetében is. Ez utóbbit jutalomként osztogatták az állampártban. Az én elképzelésem szerint nemzetközi tudósokból álló bizottság döntött volna a címek odaítéléséről, már meg is hívtam a kiszemelteket, amikor leváltottak. Antall hívott fel telefonon. Közölte a döntését, s azt is, hogy kommunikáció szempontjából jobb lenne, ha én mondanék le. Erre azt mondtam, nem akartam miniszter lenni, de lemondani nem fogok.

- Mit gondol, miért nem fogadták el az Ön elképzeléseit?

- Nem tudom, talán az MDF-SZDSZ paktum miatt. De hogy abban mi volt, velem soha nem közölték. Több összetűzésem is volt velük, például volt egy olyan este, amikor a titokminiszter azt jelentette, hogy bármikor megpuccsolhatják a kormányt, és visszajönnek az oroszok. Valamit tenni kellett volna, de nem történt semmi. Vagy a taxisblokád idején, amikor Göncz Árpád köztársasági elnökként azt mondta a kormányülésen, hogy igazuk van az elégedetlenkedődnek, ezért nem áll a kormány mellé. Felháborodtam, s közöltem is vele, hogy Magyarország köztársasági elnökeként nem állhat a zűrzavar pártjára. Talán ezt sem nézték jó szemmel. Érzékeltem azt is, hogy a rendszerváltás után nem mindig mennek jó irányba a dolgok, amelynek az okait nem mondták el. Szerintem Antall Józsefet azzal zsarolták, hogy belefojtják az országot a kádári adósság tengerébe. Viszont megoldást is kínálták, a privatizációt. Adjuk el a nyugatnak az élelmiszer-feldolgozóinkat például, így egyrészt pénzhez jut az állam, másrészt munkához a nép. Láttuk, mi lett ebből. Az üzemeket bezárták, mi pedig azt esszük, amit ők odakint előállítanak és idehoznak. Holott Magyarország a hagyományos gazdálkodási, termelési módokhoz és a régi, csodált vízgazdálkodási technológiához visszatérve Európa egyedülálló zöldség- és gyümölcsöskertje lehetne.

- Ezek szerint teljes kudarcként élte meg a miniszterséget?

- Egy dolgot azért sikerült elérnem. Román kollégámmal, akivel, hasznát véve a nyelvtudásomnak, románul tárgyaltam, megállapodtunk abban, hogy nem tekintik katonaszökevénynek a Magyarországra szökött erdélyi fiatalokat. Ha ez nem sikerül, évek múlva is börtön várt volna rájuk, ha hazatérnek.

- Megkönnyebbült, amikor leváltották?

- Azért nem, mert nem voltam sikeres. Azóta viszont úgy érzem magam, mintha szabadságon lennék. Dolgozom, kutatok, tanulmányokat írok.

- A politikát azért követi?

- Igen. Sajnálom, hogy olyan ügyek mentén is veszekedés van, amelyekben megegyezéssel az ország javát kellene szolgálni. Nem tanulunk a hibáinkból. Nem arra való a politika, hogy egymást gyalázzuk. Számomra a trianoni trauma tanúsága, hogy ha összetartottunk volna, nem történik meg. A válaszút ma is itt van előttünk: el kell érnünk, hogy a magyar fiatalokban felébredjen a hazafiság, azt, hogy a magyarság sorsát is vágyják előmozdítani, ne csak a sajátjukat. Ennek érdekében nemzeti szellemű nevelésre, az igazi történelem tanítására, az elhallgatott tények megismerésére és megismertetésére is szükség van. Nagyon fontosnak tartanám a gyönyörű magyar népművészeti hagyományok oktatását is, mivel a múlt tapasztalatai segíthetnek csak minket mai és jövőbeni gondjaink megoldásában.

 



Máté Balázs - Fotó: Dittrich Éva