Kiprichet lefogta, s közben két gólt is vágott Brezniczky Sándor, pedig nem volt őstehetség

2020. június 28. vasárnap 13:52

Egyesek akkor szokták befejezni a szervezett nagypályás focit, amikor Brezniczky Sándor ikertestvérével elkezdte azt. Ma hihetetlen, de édesapjuk harmadikos gimnazistaként vitte el őket a PMSC-hez. Ott talált egy szakembert, aki nem nevette ki őket, hanem megkezdte a fiúk felzárkóztatását. Közben persze Sándor a tanulást sem hanyagolta el, ennek eredményeként végül jogászi diplomát vehetett át, évekkel később. Emellett lejátszotta élete mérkőzését is az élvonalban.

- Ne kerteljünk, mondja meg, mit köszönhet Garami József mesteredzőnek?

- Tényleg nem sokat, egyszerűen csak mindent - adott választ pár tizedmásodpercnyi gondolkodás után dr. Brezniczky Sándor. - Pécsváradon, kispályán természetesen rúgtuk a labdát, majdnem ösztönösen. Egyszer aztán édesapánk elballagott velünk a Pécsi MSC-hez, afféle próbajátékra, miközben már bőven középiskolások voltunk.

- Ezek szerint azért nem „törték el" a labdát.

- A mi képzettségünk adott volt, ahhoz a tudatosságnak kevés köze akadt. Józsi bácsi azonban olyan gyakorlatokat állított össze, amik csiszolták a technikánkat, ráadásul a nagyobb térben való passzolást szintén elsajátítottuk. A szakértelem meg is hozta a sikert, hiszen kétszáznál több meccsen lehettem a pályán az élvonalban, szélső védőként. Szerintem belőlem az „Öreg" kihozta a legtöbbet, ami bennem rejlett. Bár, ha korábban találkoztunk volna, még messzebb juthattam volna.

- Miközben egy sikeres csapat tagja lehetett, akadt egy másik terhelése is, szellemi ágon.

„Brenya"

Szekszárdon, 1958-ban született dr. Brezniczky Sándor. A család neve lengyel eredetű. Viselőjét futballkörökben mindenki „Brenyának" hívta, egyesek, a volt társak ma is így szólítják az ügyvéd urat. A jogi végzettségű sportember volt a PMSC-vel bajnoki ezüstérmes, Magyar Népköztársasági Kupában (MNK) döntős lehetett. Jogi pályáján csak büntető ügyekkel nem foglalkozik, minden mással igen. Elvált, két felnőtt gyermek édesapja. Bár sokat dolgozik, tervezi, hogy visszatér a lelátóra, ha az NB II-es PMFC itthon lép pályára.

- Apám tanárember volt, jogos elvárásnak számított a tanulás. Fel is vettek a pécsi egyetem jogi karára. Nem mindig volt egyszerű az élet, mert egyes oktatók kimondottan „utaztak" a labdarúgókra, vizsgaidőszakban. Akadt bukott vizsgám, mégis haladtam előre. Igaz, nappalin kezdtem, de levelező fejeztem be a tanulást.

- Ne panaszkodjon! Hosszú ideig megingathatatlan volt a helye a hátvédsor baloldalán. Ráadásul egyszer szinte csodát tett a gyepen.

- Örökké emlékezetes mérkőzés számomra a Tatabánya elleni meccs, amit 1986. március 5-én játszottunk le, idegenben. Talán nem ismeretlen a név, a remek válogatott támadó, Kiprich József volt az emberen. Jól lefogtam, emellett szereztem két gólt, nyertünk 2-1-re. Mindenki nagyon boldogan ünnepelt, miközben az akkori Népsport tudósítója bejött az öltözőbe. Azt mondta. 10-re értékelte a teljesítményemet. Ezen meglepődtem, de illendően megköszöntem. Kevesen értek el ilyen értékszámot a hosszú évtizedek során. Nyilasi Tibor, meg Fazekas László társaságába kerültem, ami örökre hízelgő rám nézve. Még akkor is, ha egy ilyen osztályozás mindig szubjektív döntés. Hasonló bravúrra volt korábban képes Rapp Imre kapus, illetve id. Dárdai Pál, őket sem nagyon kell bemutatni a pécsi futball szerelmeseinek.

- Az alsóbb osztályban, a PVSK-ban ilyen kalandok már nem várták?

- Az csupán levezetésnek számított, mellette építettem az ügyvédi praxisomat, de nehezen szakadtam el a játéktól. Ha már egyszer Garami felfigyelt rám, megfordultam abban a klubban is, ahol a mester szintén szerepelt a '960-as években. Nem volt törvényszerű, de ez is közös pont az életünkben.