Gazsi bácsi aranygyűrűt kapott

A Dominikánus Ház színültig telt nagytermének közönsége előtt Czerpán István ügyvezető elnök röviden értékelte a patinás klub idei munkáját, hangsúlyozva, hogy a számszerű eredmények - százötvennél több országos bajnoki érem a különféle korosztályokban - ismét előrelépést jelentettek a korábbiakhoz képest. Az NB I-es labdás szakosztályok történetük legjobb idényét produkálták tavaly (bronzérmes férfikosárlabda, 5. helyezett vízipóló, és élvonalba jutás női labdarúgásban).

Az örömteli és gyarapodást mutató események sorában a közelmúltban elkészült műfüves labdarúgó-pályát említette - e létesítmény és sok más esemény kapcsán az önkormányzat segítségét is megköszönve. Nem rejtette ugyanakkor a gondokat sem a sportvezető, a sor élén a Verseny utcai, egyes részeiben életveszélyesnek nyilvánított munkacsarnok helyzetét - a rekonstrukcióhoz ismét csak városi összefogást sürgetve.

Az értékelő és a jövő hasonlóan reményteljes kilátásait előrevetítő szavak után a klub húsznál több ifjú sportolója vehetett át a hazai vagy nemzetközi porondon elért kitűnő eredményei elismeréseképpen jutalmat. Záróakkordként (az egészségi állapota miatt távollévő) Göttlinger Lajosnak az ökölvívó-szakosztálynál szerzett elévülhetetlen érdemeiért a PVSK örökös tiszteletbeli tagsága címet adományozták, Gáspár Gábor (képünkön) pedig a klub aranygyűrűseinek „klubjába" léphetett.

„Jóban kell lenni a gyerekekkel"

Kereken öt esztendővel ezelőtt, azaz hatvanesztendősen, éppen a PVSK új műanyag atlétikapályájának átadásakor, Gáspár Gábor bejelentette, hogy két év múlva nyugdíjba vonul. Ugye, mondani sem kell, azóta talán az akkorinál is többet dolgozik...

Hiszen a munka sosem volt idegen tőle: a „százrózsás íróasszony", Kisjankó Bori unokája már tízévesen a makói hagymaföldeken élte kemény hétköznapjait. A fizikai munka is biztosan jó hatással volt rá, a gének is segítettek, Gáspár Gábor mindenesetre megpróbálkozott a tornával, „de azt nem szerettem", magasugrásban már ifiként 189 centiig jutott, 110 gáton a 15,2 akkor magától értetődő ifjúsági válogatottságot ért.

A pécsi Tanárképzőre érkezve pillanatok alatt az egyetemi focicsapat kapujában találja magát, de ezt maga is csak mellékvágánynak tekinti, hiszen a diplomaosztóra már az NB I-es Pécsi Dózsa kézilabdacsapatából kell indulnia. Sportpályafutása aztán meglehetősen hosszúra (és szélesre) nyúlt, 55 évesen a kosárlabda megyebajnokságból búcsúztatták a társak.

Ahogy sportolóként, edzőként is „sokáig kereste önmagát", ahogy sokoldalúsága mozgatórugóit saját maga érzékletesen szavakba önti. 1963-ban a sellyei kézisek kispadján ül, ám egy esztendő múlva éppen Garami József megüresedő helyét foglalja el immár a mecsekaljai iskolában, és innen kezdve akármerre vezet az útja (Fehérhegyi Ált. Isk., Rácváros, Komarov, klubként a PMSC, a Pécsi Sportiskola /később TÁSI/ végül a PVSK), a kézilabda és az atlétika hol egymást váltva, hol párhuzamosan végigkíséri. „Az atlétikában talán eredményesebb voltam, mert jobban értek hozzá, a kézilabda viszont a szívemhez áll közelebb", ad rögtön magyarázatot. A PMSC-s kézisekkel azért a „kisebb hozzáértés" ellenére 1982-ben Országos Ifjúsági Kupát nyert - és ahogy itt, az atlétáknál is meghaladná ezen írás kereteit még csak a csemegézgetés is a sikeres sportolói karriert befutó tanítványainak névsorából. E munkát a Magyar Atlétikai Szövetség 2007-ben „A magyar atlétikai utánpótlásáért végzett kiemelkedő tevékenységéért" díjjal ismerte el.

És ahogy a sportoláshoz, a tanuláshoz sincs sohasem késő, vallja, magyarán edzői hitvallása egyik sarkalatos pontja, hogy folyamatosan tanulmányozni kell a legújabb szakirodalmat, és mindig nyitottan fogadni az újat. „Négy évig a Heraklész-ugróválogatott edzőjeként jártam a csapattal a külföldet, és a viadalokon végig azt néztem, jegyzeteltem, a legjobbak hogyan melegítenek, miként készülnek a versenyre, és ez később óriási szakmai segítséget adott", hoz utóbbira egy konkrét példát is.
És persze jóban kell lenni a gyerekekkel, említi végül a sikeres edzői munka egy könyvekből nem tanulható szeletét. Ám a keze alatt felnőtt generációk a megmondhatói, Gáspár Gábornál ez mindig is - és ami még fontosabb, kölcsönösen - működött.

Gáspár Gábor
1942-ben született, magyar-orosz-testnevelés szakos tanár.
Sportolóként atletizált (a Szolnoki MÁV-nál kezdve, majd 1963-tól a PVSK-ban folytatva), focizott, kézilabdázott, kosárlabdázott.
Edzősködni 1964-ben, a sellyei kézilabdacsapatnál kezdett, később atlétákkal foglalkozott.
1977 óta a Babits (akkor Komarov) Gimnázium tanára, 1983-ban került a PVSK-hoz,
hivatalosan módszertani előadónak, gyakorlatilag elnökhelyettesnek. Ma ismét atlétákat készít fel a klubnál.
Több szakmai kitüntetés birtokosa, Pécs város sportdíjasa, Arany Katedra díjas, mestertanár.
2007-ben ő érdemelte ki a PVSK Aranygyűrűjét, egyben örökös tagságát. 

Sz. Zs.