A pécsi futballpápa kérdései

Az utánpótlás-nevelés fontosságának hangsúlyozása olyannyira elcsépelt formulává degradálódott a mai magyar focivalóságban, hogy igazán kevés szakember maradt, akire nem csak szimplán legyintünk egyet, ha előhozakodik vele. Garami József e kevesek közül is kiemelkedik, hiszen kerek negyven esztendeje nemcsak mondja, mutatja is, hogyan kellene ezt mindenhol csinálni.

Olyannyira, hogy mint korábbi élvonalbeli csapatainál mindenhol (jó, azok más idők voltak, de a PMSC legnagyobb sikerét jelentő '86-os bajnoki ezüstös gárdából talán, ha ketten nem a saját ifiből érkeztek a felnőttcsapatba), most, a bajnokaspiráns MTK szakmai igazgatójaként sem ódzkodik a közvetlen utánpótlásból építkezni.

Azt pedig, hogy a gyerekek a mai napig a szíve csücskét jelentik, jól példázza az az apró(nak tűnő) gesztus, hogy amikor a minap Pécsett járt egy szakmai előadást tartani, nem mulasztott el kimenni Kovácstelepre, megnézni a kicsiket - ráadásul nem is üres kézzel, hanem ajándékkal kedveskedve a focipalántáknak...

Amellett azonban, hogy a fiatalok arcára derűt tud varázsolni, ő maga meglehetősen borúlátó a hazai focihelyzettel kapcsolatban:

„Az a legnagyobb baj, hogy elfogytak a pályákról a gyerekek. Amikor én '67-ben kezdtem, minden valamire való fiúgyerek focizni jött. Ma szerintem nintendója is többnek van, mint bőrlabdája - más kérdés, hogy utóbbival nem is nagyon tudna mit kezdeni, hiszen grundok, pályák sincsenek már. Mondok egy összehasonlító példát: sokat járok külföldre, és figyelem, ott hogy csinálják. Angliában, a lakosságszámhoz viszonyítva, hússzor annyi gyerek kergeti a labdát, mint nálunk. Hát nem törvényszerű, hogy ebből több tehetség kerül a felszínre?"

A magyar labdarúgás válságának persze csak egyik oka a kevés játékos. Akink van, azt sem becsüljük meg úgy általában, mondja a mesteredző, az egész futballközeg határtalanul negatív töltetet kapott.

„Manapság egy focistába, edzőbe, még a válogatottba is divat hatalmasat rúgni, szídni mindenkit, aki körülötte mozog. Persze, a játék sem olyan, mint harminc éve, vagy mint ma Nyugaton, de kérdem én, a feltételek ugyanolyanok? Ismét egy aktuális angol példával: ott karácsonykor, szilveszterkor is gőzerővel folyik a bajnokság, nálunk télen két hónapra szinte megáll az élet, aztán kezdhetünk mindent elölről. Miért? Mert nekünk nincsenek fűtött pályáink vagy műfüveseink, termünk is alig. De a szurkolói lélektan is gyökeresen különbözik: ha bármely külföldi gárda hullámvölgybe kerül, a drukkereik még erőteljesebben támogatják a csapatot, nálunk meg jobb nem kifülelni a lelátóra a harmadik vesztes meccs vége felé..."

És mert a klasszikus futballrecept szerint sikertelenség esetén a csapatot nem lehet kirúgni, csak az edzőt, a magyar trénerek felkészültségét firtató kérdésünkkel kapcsolatban Garami József úgy vélekedik, hogy bár ugyancsak divat az edzők felelősségét hangoztatni, szerinte ez mellébeszélés:

„Mondjon nekem az utóbbi két évtizedből egyetlen példát, amikor a foci bármely nagy kérdésében edzők dönthettek... Ők alkották meg a fel- és letűnő MLSZ-vezetőségek vagy sportminisztériumok stratégiáit? Ők határoztak az állam visszavonulásáról a fociban? A stadionépítési programról, majd annak lefújásáról? Hogy egy pécsi példát mondjak, egy edző adta el például a Tüzér utcai pályát, ahol az egykori kapu helyén most benzinkút üzemel? Az az igazság, hogy az edzők az égvilágon semmiben sem dönthetnek, mindig kész helyzet elé állítják őket. Nem hiszem, hogy focinknak az lenne a legnagyobb baja, hogy bármely meccsen nem elég korszerű játékrendszer szerint futnak ki a labdarúgók a pályára."

És bár a helyzet Garami József szerint sem rózsás, azért nem is kilátástalan. A kiút mindenképpen az utánpótlásban keresendő.

„Ennek egyik Európa-szerte bevált módja a mostanában nálunk is kibontakozó akadémiai rendszer, ám ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen a sportág újbóli tömegesítését még nem oldja meg, legföljebb egy szűk elit képzéséhez járul hozzá. És jól oda is kell figyelni, miként működnek. Hogy kedvenc angol példámmal éljek, ott a gyerekekkel két év után egy nagy tesztet végeztetnek, ám még további két évig azokat is együtt tartják, akik nem ütik meg a mércét, ugyanis egyetlen játékost sem akarnak elveszteni a futballból..."

Arra a búcsúkérdésre, hogy négy évtized után egy folyamatosan romló közegben mi adja még mindig az újabb motivációt számára, a tulajdonképpen „evidens" választ kapjuk:

„Szeretem a focit, szeretem a játékosaimat, ahol csak dolgoztam, én mindenhol otthon voltam, akkor is, ha csak egyetlen szezonra szerződtem."

Sz. Zs.