Verőce hőse, a PVSK trénere, Földi Sándor egy nyúlgát átvágásával menekített meg egy falut

Kosárlabdában irányítóval centert játszatni - ahhoz is kell egy adag bátorság, meg némi őrültség. Ez ugyan meg sem fordult a PVSK-nál dolgozó tréner, Földi Sándor fejében, sokkal veszélyesebb dolgokat viszont bevállalt: neki köszönheti megmenekülését egy délvidéki falu.

Nem tévedésből lett a jugoszláviai Verőce díszpolgára, hőse az egykori hippi. A katonaságnál is kivívta magának a tiszteletet, egy szinte hősies tettel.

Szabadkán, 1950-ben született Földi Sándor, de Csantavéren nőtt fel. Aztán visszakerült a gimnáziumba oda, ahol a világra jött. Onnan vezetett az útja Újvidékre, a helyi testnevelési főiskolán szerzett testnevelő tanári diplomát. De előtte úszott, egyrészt a medencében, másrészt az élet vadabb vizein is.

A ma szolid, rövid hajú szakember egykoron vállig érő frizurával borzolta úszóedzője idegeit.

A fodrászt hatalmas ívben kerülte, ezért aztán az uszodát is ott kellett hagynia. Így került a kosárlabdázás közelébe.

- Szinte soha nem volt abból komoly problémám, hogy magyar voltam Jugoszláviában - gondolt vissza ifjonci éveire a PVSK-nál, a kosárlabdás utánpótlás-nevelésben szorgoskodó tréner, aki férfi felnőtt magyar bajnoki címet is nyert a Kaposvárral.

- Egy másik kultúra megismerése erővel ruházott fel. Szerencsére a nyelvet is jól megtanultam, a helyesírásom, szókincsen sem gyenge. A kiejtésemen érződik a származásom, azon meg direkt nem változtattam, bár meg tudtam volna tenni. „Magyar" volt az egyik becenevem, a másik meg„Sutyi".

- Egyszer aztán valaki azt mondta, „Sutyi", magának kell átvágnia azt a gátat!

- Félig vidám, félig szomorú eset az. Verőcén szolgáltam, ahol a Dráva fenyegette a város környékét. Önkéntest kerestek, aki képes ásóval megnyitni a töltést, ahol aztán a nyúlgáton rekedt víz visszafolyhat a folyóba, mert megkezdődött az apadás. Saját elhatározásból jelentkeztem, nekem való feladatnak tűnt az ügy, bíztam az úszótudásomban. Mert azért valljuk be, életveszélyes volt a feladat. Hiszen amikor a víztömeg utat vágott magának, akkor az engem elvitt, méghozzá nagyon gyorsan. Szóval ott hagyhattam volna a fogamat, de szerencsém volt. Gyakorlatilag Stari Budakovci menekült meg a közreműködésemmel.

- Mégis tragédia lett a kalandból, az égiek akaratából.

- A siker után boldogan szaladtam egy másik legénnyel a város felé, azok meg felénk rohantak, kitörő lelkesedéssel. Elől egy fiúcska járt. Esett az eső, a villám lecsapott, agyonvágta a srácot, tőlem öt méterre. Nagyon megviselt a dolog, még az sem vigasztalt, hogy díszpolgár lettem, a gyásztól függetlenül. Ha belegondolok, hogy a vállamon volt az ásó,a mennykő mégsem engem választott, akkor bizony elmondhatom, valaki fogta a kezemet onnan fentről.

- Gyávasággal nem lehet vádolni. De máskor is kereste a bajt, pontosabban a kihívásokat?

-Fogadásból, egy kanna borért leugrottam a Tisza egyik hídjáról. Úgy, hogy nem ismertem a helyi viszonyokat, tehát nem volt egy egyszerű eset, a mostani eszemmel nézve. Valaha, egy fontos bajnoki meccsen, Zenicán kiállítottak. A nézőtérről a magyar anyámat szidta valaki, nem az anyanyelvemen. Odaugrottam, aztán kiütöttem a komát. Utána nem tudtam elhagyni a csarnokot, némi rendőri segítségre szorultam, végül elcsitultak az indulatok.

- Még gimnazista voltam, amikor a szüleim adtak pénzt lakásra, meg ételre. Na, abból azonnal lemezeket hozattam, méghozzá egyenesen Liverpoolból. A Beatles, meg a Rolling Stones mindennél fontosabb volt. Jöttek a haverok, felvették magnóra, kaját hoztak érte. Semmi sem érdekelt, nem zavart, jól éreztem magam. Volt vagy 2000 bakelitlemezünk, abból ötszáz nagy, a többi kicsi. Egy része még felelhető. Joe Cocker személyes ismerősöm volt Amszterdamban, bár nyilván ő erre nem emlékezett évtizedek után. A jó zene érdekében nem volt hosszú egyetlen országút sem. Laktam Hollandiában egy rövid ideig egy kommunában. Ha kellett, hajót raktunk ki, jó fizetésért. Élveztem, nem bántam meg.

- Azért mint pedagógus talán nem ilyen gyerekekről álmodozik.

- A tapasztalataim szerint majdnem mindenkivel képes vagyok szót érteni. Ebből fakadóan aztán a sorból kilógókat is tudom kezelni. Mert egy kicsit megértem őket, magamon keresztül. Mert megtanultam küzdeni a magyarságomért, érvényesülve ott, ahol mindig eredményesen kellett dolgoznom a többséget képviselők között.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva