"Valahol jegyezték a munkámat"

- Az olasz név eredetét kevesen ismerik.
- Az édesapámnak a második világháborúban az olasz kapituláció után katonaként két lehetősége volt: vagy elmenekül a németek elől, vagy fogságba esik. Ő úgy döntött: menekül, s mivel gyűlölte a fasizmust, így a jugoszláv partizánokhoz állt be, ők aztán a "felszabadítókkal" keveredtek Pécsre. Apám itt ismerkedett meg édesanyámmal - ő igazi sváb leány volt. A partizánok hazamentek, apám maradt. Őt Itáliában halottnak is nyilvánították, nem kis meglepetést okozott aztán, amikor néhány év múlva megjelent otthon. Nagy volt a család, hiszen hét testvére volt. Ahányan voltak, annyi felé vetődtek: Angliában, Németországban is élnek, de Olaszország északi és déli csücskében is vannak rokonaim. Én viszont csak tizenéves koromban jártam először édesapám szülővárosában, és csak ekkor ismertem meg a kinti családot.

- A déli vér mennyire meghatározó a személyiségében?
- Talán ezt másoktól kellene megkérdezni. Én nem vagyok az eleve elrendelés híve, és nem hiszem, hogy csak azért rosszabb, vagy jobb lennék másoknál, mert olasz vér csörgedezik az ereimben. Inkább az volt a meghatározó számomra e tekintetben, hogy egészen huszonnyolc éves koromig olasz állampolgár voltam.

- Jól értem, hogy kettős állampolgár volt?
- Nem. Csak olasz voltam. Édesapámat és édesanyámat ugyanis az olasz nagykövet adta össze, neki volt erre jogosítványa. Így lettem én pécsi születésű gyermekként olasz állampolgár. Aztán huszonnyolc éves koromban egyszer csak behívtak a pécsi rendőrségre, és elvették az útlevelemet. A rendőrök közölték: magyar vagyok, nem ismerik el édesapámék házasságát, s kezembe nyomtak egy magyar személyit. Így lettem magyar állampolgár. Az olasz nagykövetség később azért kiállított egy olasz útlevelet is, amellyel szabadon utazhattam.

- Nem származott ebből hátránya?
- Nem igazán. Valójában ügyeltem is arra, hogy olasz származásomból ne legyenek problémáim. Azért így is akadt gondom belőle, hiszen annak idején jogi pályára szerettem volna menni, a jogi karról viszont kapásból eltanácsoltak. Úgy alakult aztán, hogy az angol-orosz tanári szakot végeztem el. Olasz szak akkor nem volt Pécsett, választhattam volna a magyar-angol párosítást is, akkoriban viszont híresen szigorú volt a magyar tanszéket vezető professzor. A főiskolai évek alatt - köszönhetően az olasz útlevélnek - nyáron Angliában dolgozhattam és tanulhattam a nyelvet. Stoppal mentem a szigetországba; egyszer Svájctól egészen Londonig vitt el egy angol úr, aki később a Crystal Palace focicsapatának is az elnöke lett - milliárdos volt. Nekem odakint ő segített munkát szerezni, s jó barátságban is voltunk. Régóta nem találkozunk.

- Volt alkalma tanítani?
- Igen. Ugyan lezárult az a korszak, de szerettem a tanítást. Sőt, még egyetemen is oktattam oroszt, óraadóként harmadéves orvostanhallgatóknak. Az eredményességről ne beszéljünk: sokan még a cirill betűket sem ismerték, és már az is kettes kapott tőlem, aki megtanulta a betűket. Angolt is tanítottam a Nagy Lajos Gimnáziumban, majd a megalakult TIT Nyelviskolának voltam első vezetője. Mindeközben fordítottam, tolmácsoltam, és sokat dolgoztam azokkal, akik a WHO szűrési, megelőzési programjait bonyolították a városban a nyolcvanas években. Így kerültem közel a népegészségügyhöz, majd mikor Pécs az 1986-ban elindított Egészséges Városok program résztvevője lett, a WHO egy menedzsert, egy szervezőt keresett a feladat pécsi irányítására - s rám esett a választás.

- Hogyan vált politikussá?
- Nem mondhatom el magamról, hogy az előző rendszer harcos ellensége lettem volna, de barátjának sem tartottam magam. Olyan voltam, mint sok millióan ebben az országban - éltünk a rendszerben. Olasz állampolgárként pedig szüleim mindig óvatosságra intettek. A fordulat akkor jött, amikor 1988-ban elkezdtem dolgozni a WHO Egészséges Városok programban, amelyről úgy gondoltam, hogy egy olyan önkormányzatokra épített társadalmi projekt, amelynek sikere elsősorban a döntéshozók gondolkodásának megváltoztatásán alapul. A partvonalról, kívülről mindez nehéz is lett volna. A WHO programmal a rendszerváltás előtt felkerestem több pártot is, a Fideszben voltak barátaim, ismerőseim. Ők voltak azok, akik elfogadták, hogy esetleg képviselőként is ezeken a szakmai területeken dolgozzak a későbbi Fidesz-frakció tagjaként. Így 1990-ben már Fidesz-SZDSZ jelöltként indultam, s nyertem is a körzetemben.

- Mit jelentett Önnek, hogy önkormányzati képviselőből európai parlamenti képviselő lett?
- Hatalmas megtiszteltetést. Úgy gondolom, valahol jegyezték, elismerték a munkámat, ha végül engem küldtek Brüsszelbe, a sajnálatosan elhunyt Pálfy István fideszes politikus helyére. Kint is a magyar érdekeket és a tiszta politikát próbáltam képviselni. Azt hiszem sikerrel, hiszen az utolsó évben a költségvetési ellenőrző bizottság tagjaként rám bízták a közösségi források felhasználásáról szóló pénzügyi jelentés elkészítését, amely a korrupció-ellenes harc egyik dokumentuma. Csak megemlítem: évente négymilliárd euró uniós pénzzel nem tudnak elszámolni a tagállamok, azaz a rendszer bonyolult, és rengeteg kiskapuja van.

- Jelenleg mivel foglalkozik?
- Miután lejárt a mandátumom, Orbán Viktor elnök úrral elbeszélgettem a lehetséges jövőről, de számomra természetes volt, hogy csak három évre lettem EP-képviselő. A WHO Egészséges Városok programból nem léptem ki, kollégáim folytatták a munkát, így részben ide tértem vissza, részben pedig a polgármesteri kabineten belül elvállaltam, hogy az EKF-fel kapcsolatos kérdésekben a polgármester külön megbízottjaként dolgozzam, és a külügyi területen tevékenykedjem. Most nem politikus vagyok, de remélem, hogy 2010-ben visszakerülhetek a közéletbe. Ám, hogy milyen területen lesz rám szükség, az csak a későbbiekben dől el. Önkormányzati képviselőségben viszont nem gondolkodom, úgy vélem, hogy az EP után nem feltétlenül városi képviselőként kell a kint megszerzett tudást kamatoztatni.

- A vízilabda iránti vonzalom honnan ered?
- Tizenhat esztendeig kézilabdáztam, egyszer magam is kipróbáltam a vízilabdát, ám úszó-előélet nélkül ez nehéz volt: fél évig bírtam, majd visszamentem kézilabdázni. De megszerettem a sportágat, s amikor gyermekemnek kellett választania, úgy döntöttünk, vízilabdázzon. Én mindig mellette voltam, szívesen segítettem, aztán a pécsi szakosztály elnöke lettem. Nyilván sok kritika ér, hogy én csak a fiam miatt csinálom. Persze, elismerem, hogy azért kezdtem el, de ma már a csapat iránt is hatalmas a felelősségem.

- Mi a hobbija?
- A munkám a hobbim, hiszen életemben megpróbáltam mindent úgy csinálni, hogy azt szeressem. De olvasok, teniszezem, szeretek elfeküdni a tengerparton, télen síelni. Hál' Istennek a család minden tagja részt vesz ezekben a programokban, így nem kell egyedül csinálnom.

B. M. - Fotó: Dittrich Éva