Mesélnek a képek, merengünk a múltak ütemén: így festett a régi Pécs

Egy kétezeréves település történetét fürgén áttekinteni természetesen lehetetlen, ennek dacára rövid időutazásra hívjuk olvasóinkat, fényképek segítségével. A Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteményében talált gyöngyszemekből választottunk tizenkettőt, ezek azonban korántsem tucatból egyek. 

A képzeletbeli séta első állomása a Széchenyi tér, korábban Piac tér. Amit látunk, az nem más, mint a főtér, lovas kocsikkal, de már villamossal is. Ez a két eszköz réges-régen eltűnt a környékről. Szembetűnő a Hunyadi-szobor hiánya, illetve a dzsámi még meglévő, álló tornya.

Másodikként vessük tekintetünket a Király utcára, ami aztán volt Kossuth Lajos utca, de ma ismét Király József püspök nevét viseli. A Színház térnél nagy a zsúfoltság, érdekes a villamossín, mert a teátrumnál volt az egyik kitérő. Másképpen nem mehetett volna a forgalom, dupla sínpár meg nem fért el a szűk helyen.

Egy szabályos menetgyakorlatot végrehajtva hamarosan a Jókai téren találhatjuk magunkat. Az arculat természetesen nagyon régi, de azért az Elefántos-tömb szimbolikus állata már ott van a sarokház felett. Étterem még nem volt alatta, inkább egy bolt. A középpontban ott megy egy talicskás ember, ami abban a korban nem lehetett nagy ritkaság. Ilyenre azért ma már többen is felkapnák a fejüket, főleg, ha fából készült eszköz nyikorogna ott.

Kissé északabbra Szepessy Ignác szobra „rendületlenül" nézi a forgalmat a Séta téren, esetleg I. István téren, a korabeli vízlépcső felett. Mögötte a székesegyház a maga négy tornyával, világhírre ítélve. A terület neve csalóka, mert az egypárti látszatdemokráciában, fondorlatos módon tüntették el a Szent István nevet, egy római egyessel megoldva a vallási kérdést. Ez azonban a balról jobbra kanyarodó Moszkvics vezetőjét nem zavarta.

A Szent Flórián-szobor találkozása a kis Trabanttal nem a művészet meg a technika örökbecsű pillanata. Az NDK ipari terméke kissé „megszeppenve" vár a gazdájára, remélve, hogy nem gyullad ki, bár tűzveszélyes egy járgány volt, ez tagadhatatlan. A tűzoltók védőszentjének azonban nem kellett lelépnie a talapzatáról. A háttérben lévő sarokház azonban már csupán emlék.

A Mecsek oldala felé kalandozva, az Aradi vértanúk utcája egészen sivár arcát mutatta, a mostanihoz képest. A sétányon lévő mellszobroknak nyoma sincsen, az alatta futó széles út helyén korábban kertek lapultak. De azért a kút már várta volna a szomjas vándorokat. Ám abban az időszakban felfestették, hogy inni veszélyes belőle. Ez a szabály aztán többször változott, ami viszont bizonyos, jó hűs volt a víz, legfeljebb az egészségre ártalmas.

Délnek sétálva jöhet az Indóház utca, ma Szabadság utca. Poroszkáló konflissal, esetleg sima szekérrel a középpontban. A távolban a pécsi főpályaudvar, ami pár évtizedig Lenin térként volt ismert, de végül Vlagyimir Iljics messzire „utazott", legfeljebb emléke maradt meg nekünk, a XXI. évszázad második évtizedére. A fogalom mérete ellenben nem volt aggasztó.

Sínek mentén haladva itt van nekünk a Siklósi út, felüljáró nélkül. Meg a Siklósi név sem fedi a valóságot, mivel a kép elkészülésének pillanatában Bolgár Néphadsereg útja kiírással ismerték a közlekedők a környéket. A Bajcsy-Zsilinszky Endre út végén lévő sorompó pedig rengeteg bosszúságot okozott mindenkinek. Kivéve a sorompókezelőket, mert őket a letekerésért is fizették. Tíz percen túl szintén, netán túlórában.

Úgyhogy látogassunk el inkább a Rákóczi útra, ahol robogott egy Skoda, ki tudja, hova? Az 1970-es évek derekán ugyanis a pécsi utcakép szerves része volt a csehszlovák csodabusz. Nem volt rossz, de nagyon jó sem! Az egyetem monumentális épülete viszont jól kivehető jobbra. Szerencsére most is a tudomány fellegvára, jogászok, közgazdászok otthona.

Nyugatra sodródva, a Szigeti úton pont épült a „Magasház", méghozzá nagy szorgalommal. Ekkor még senki sem sejthette, hogy kontár elvtársak rossz tréfája miatt mennyi gondot okoz majd az épület, sokaknak. Eltakarítani nehezebb volt a betonhegyet, mint odahordani. Bár az előbbi sem volt a legegyszerűbb munka. Kinőtt, eltűnt, nincs mese, a bazilika minor többet kibírt már eddig is, meg jövője is lehet.

Közel a Honvéd utca, forduljunk hát be. Szemben, a domb tetején a Pius templom, balra a 400 ágyas, bár a beteghelyek száma már nem annyi. Ráadásul nem látható, csupán tudható a dolog. De lényegtelen, a név rajta maradt örökre, generációk ismerik így. Jobbra ma panelépületek sorjáznak, az ódon házsort egy markoló szüntette meg, teljes sikerrel.

A gondolat szárnyán visszareppenve a történelmi belvárosba, az Irgalmasok utcájában fejezzük is be a cikkcakkos „körutat". A Citrom utcai boltíves átjáró még a fantáziákban sem létezett, a taxisok sem vártak utasokra az járda jobboldalán, a bank előtt. Minden más volt, néha nehéz is elképzelni, hogy a világhálón sem lehetett képeket szemlélgetni.

Pucz Péter