„Több támogatást a kultúrának!"

- Milyen emlékeket őriz gyermekkorából, Dunaszekcsőről?
- Az általános iskolát is ott végeztem, a Duna és a Várhegy erősen meghatározta gyermekkorom világát. Jó volt nézni esténként, ahogy a teherhajók nemzetközi lobogók alatt haladnak a folyón. A Várhegynek különleges hangulata volt, gyönyörű onnan a kilátás: a Duna-kanyarhoz hasonló a látvány. Persze, amikor ott ácsorogtam, még nem tudhattam, hogy később, 1973-ban Marcus Aurelius szobra kifordul a földből. Véletlenül irodám falán is van egy kép a római államférfiról. Sajnos elég ritkán jutok el a szülőfalumba, de a rendezvényeken rendszeresen részt veszek, és öcsémet is meglátogatom. Mindig kikérdezem arról, hogy a legutóbbi látogatásom óta „miről beszélgetett" a Dunával, az ott élőkkel.

- Honnan ered a kultúra iránti elkötelezettsége, vonzalma?
- A szülőfalumban nagyon színes művelődési élet zajlott. Magam is filmklubokba jártam, és játszottam az iskolai fúvószenekarban is. A középiskolában is nyugtalan voltam. A bátaszéki gimnázium színjátszó körében is részt vettem, majd darabot rendeztem, irodalmi műsorokat szerveztem, így a kultúra szeretőjéből lassan annak közvetítőjévé is váltam. Szekcsőről néhány társam kivételével mindenki Mohácsra járt gimnáziumba, ám én kísérleti határátlépőnek számítottam, hiszen Baranyából jártam át az akkoriban nyíló, Tolna megyei bátaszéki gimnáziumba, ezáltal az életemet meghatározó regionális szemléletemben a tolnaiakat is közel érzem magamhoz. S miután Somogyban, a kaposvári főiskolán is tanítottam, ezért is a Dél-Dunántúl az én szűkebb hazám.

- Ön szerint abból az elképzelésből mi látszik megvalósulni, hogy az EKF program regionális szerepet töltsön be?
- Mint a megyei önkormányzat kulturális bizottságának elnökét, a központ igazgatóját, de mint pécsi, baranyai lakost is foglalkoztat az EKF lehetősége, ám nem vagyok döntési helyzetben. Így csak figyelem a történéseket, szakmai beszélgetéseken fogalmazom javaslataimat, s ahol csak módom van erre, ezt meg is teszem. Fontos esemény lesz, minden eddigi nehézségével és ellentmondásával együtt is. Kulturális szakemberként elsősorban nem a beruházások izgatnak, hanem az érdekel, hogy a korábban kihasznált - például horvát és szlovén - kapcsolatokat hogyan tudják feleleveníteni, vagy hogyan képesek a török, a német kultúra értékeit, egyszerre európai és ázsiai aspektusát beemelni programba. Nem csupán egy évről van szó, hosszú távra meghatározhatjuk a város, a Dél-Dunántúl kulturális jövőképét és az EKF most jó marketing eszköz lehet ehhez. Éppen ezért a programon belül mindenképpen jó lenne megtalálni az arányokat a helyi, a regionális értékek bemutatása, s a világsztárok megjelenése között. Tehát érdemes jobb helyzetbe hozni, és eladhatóvá tenni a kistérségi kultúrtájak lokális kezdeményezéseit, egyedi vonzerőit.

- Az elmúlt rendszerben is fenntartottak a kisebb falvakban művelődési házakat, ám ma ezen intézmények alig tudnak működni. Ön szerint ennek mi az oka?
- Akkoriban egyértelműbb volt a kulturális intézmények szakmai fontossága, az állami felelősségvállalás s így nem csak - ahol én kezdtem a pályámat - pélfául Rózsafán, hanem Mozsgón, vagy Kétújfaluban, és megyeszerte is volt egy-egy körzeti közművelődési szervező. Úgy vélem, annak idején kizárólagosabb szerepet töltöttek be a közművelődési intézmények, s nem volt ennyire plurális a kultúra megjelenése, nem volt olyan sok és sokféle az információ, mint ma. Az állam ugyan sokkal elkötelezettebb volt e téren, de azért nem volt Kánaán. Sokat változott a világ: annak nagyon örülök, hogy sok-sok civil szervezet vesz részt tevékenyen a kultúra alakításában, formálásában, de a civil társadalom a rendszerváltás után eléggé magára maradt. A szervezetek kapnak ugyan támogatást, de messze nem annyit, mint amennyi a felelősségvállalásukhoz mérten szakmailag indokolt lenne. A pályázati pénzek csak csordogálnak, az állam 89 után megkezdte a kulturális intézményrendszer átalakítását és a kivonulást erről a területről, és most próbálja újból - EU-s pénzekkel - a térségi közművelődési ellátást újtípusú szervezetekkel segíteni.

- A szerepvállalás csökkenése milyen következményekkel jár?
- Az állam sokszor úgy gondolja, mivel piacgazdaságban élünk, és a kultúra nem hoz közvetlenül forintosítható hasznot, spórolhatunk rajta. De látni kell, ez is befektetés: s minél többet költünk oktatásra, kultúrára, annál kevesebbet kell fordítanunk például a drogproblémákra, a börtönök építésére, a szociális- és kórházi ellátásra. Nem azt mondom, hogy az idők végezetéig fenn kell maradnia a civil szervezetek állami támogatásának, de az elmúlt 18 év nem volt elég ahhoz, hogy megerősödjenek a társadalmi kezdeményezések.

- Egy évtizede politizál civil színekben.
- Egy fejlett demokráciában a civileknek nem feladatuk közvetlenül részt venni az önkormányzati politikában. Ám eddig nem történt átütő erejű változás, nem ismerték fel ezen szervezetek fontosságát, így nem adtak elegendő támogatást sem, kevés a gesztus. Amíg ez így van, addig a civileknek a politikában kényszerből is részt kell vállalniuk és közösségeik ügyeinek érdekközvetítőiként is segíteni kell Baranya településeinek fejlődését.

B. M.