Több mint tíz esztendeje süti a pécsiek kenyerét Beni, az albán pék

Egyesek maguknak választanak hivatást, másoknak ezt az élet oldja meg. Pont így járt a koszovói születésű, albán Benhard Berisha, aki gyermekként szeretett volna jogász lenni. Ehhez képest pék vált belőle, mert a délszláv háborúskodás elől a szülei a horvátországi Zágrábba menekítették.  Előbb a gyakorlatot sajátította le, csak azt követően jöhetett számára az iskola.  

Immár évtizednél hosszabb ideje pedig Pécsett süti a kenyeret, kiflit, finom süteményt. Sopront is választhatta volna, de beleszeretett a baranyai megyeszékhelybe.

A Benhard Berisha nevet talán felejtsük is el, hiszen a Kórház téri pékség főnökét mindenki Beni néven szólítja. Ami a magyaroknak egyszerűbb, ráadásul a gazdája is hallgat rá. Úgyhogy nekünk sem lesz rossz!

Nos, Beniről elöljáróban meg kell jegyezni, hogy nagyon szépen megtanult magyarul, de azért félreértések akadhatnak a vele való diskurzus során. Az „anyanyelve" szó helyett ugyanis az „anyja nevét" értette. Az újságírót meg újságos embernek mondja, néha leegyszerűsít, máskor saját logikája mentén haladva szövi a mondatokat, de a végeredmény azért mégis mindig kiderül.

- Emlékszem a háborúra, a katonák jöttek-mentek, szálltak a repülők, lövések dördültek, mi meg féltünk - idézte fel a gyermekkori élményeit a kétgyermekes apa. - Anyámék átvittek minket, a két testvéremmel együtt Horvátországba, a fővárosba. Egy nagybátyámnak ott volt péksége. A jogi pályáról álmodoztam gyermekfejjel, de e helyett besegítettem az ottani munkába. Előbb tudtam a gyakorlatban kenyeret sütni, mint elméletben. Aztán persze elvégeztem a szakmát is, papírt szereztem a tapasztalataim mellé. Eközben ráadásul meg is szerettem ezt a munkát.

- Pécsre a pékek védőszentje sodorta, lisztfelhő tetején szállva?

- Nem egészen. Egy idő után átjöttem Magyarországra, pontosabban Villányba. Onnan látogattam el ide. Elhatároztam, hogy nyitok itt valahol, közelben-távolban egy üzletet. Szóba jött a főváros, a nyugati határ széle, Sopron, de végül a Mecsek lába mellett maradtam, mert nagyon megszerettem a várost. Rokoni kölcsönnel sikerült beszereznem a gépeket, az engedélyeket meg egy ismerős intézte, mert akkor még nem igazán beszéltem magyarul. A helyi, meg a horvát minőségi előírások egyformán szigorúk, ez nem okozott gondot.

- Elég sok hasonló arculatú bolt akad a belvárosban. Nem tart a konkurenciától?

- Majd a vásárlók eldöntik, mit vesznek, visznek, mit szeretnek. Mi idegen árut nem engedünk be az üzletbe, mindent itt csinálunk, a kenyerünk kovászos, hagyományos. Álljuk a minőségi versenyt, pedig az áraink sem a legalacsonyabbak. Korán kelve, jót sütve várjuk a vevőinket, akik közül sokan megszerettek minket. Igyekszünk tartani a lépést mindenkivel.

- Elég jól behozta a nyelvi lemaradást is!

- Úgy látszik, van hozzá érzékem. A horvát beszédet is elsajátítottam, foglalkoztam a némettel, az olasszal egyaránt. A magyar iszonyú nehéz volt, de abból indultam ki, az én albán anyanyelvem sem lehet egyszerű másnak. Már mindenben eligazodok, itteni televíziót nézek, bár azért a szülőföldem ügyeit szintén nyomon követem a világháló segítségével. Néha csodálkozom a régebbi hazám politikusain, de ez már egy másik történet. Mert gyakran bizony becsapják az embereket, egymásnak ugrasztják őket. A távoli ügyeink csak több generációs váltással oldódhatnak meg.
 

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva