Kígyósi Attila Cseh Tamáshoz

2009. augusztus 29. szombat 00:24

"Tisztelt Szerkesztőség! Ott voltam a temetésen, azóta is hullanak könnyeim. Böngésztem ma a neten, kinek mi maradt meg utána, s ekkor találtam itt a Horváthország éneket. Ezek után nem kérdéses, a gondolataink öszetalálkozván, el kell küldenem a temetés reggelén megszületett versemet. Ritkán látogat el hozzám az ihlet, most e mélyen érintő történés kapcsán, hajnaltájt jelent meg nálam. Ahogy dalai is mindig felforgattak, mint az általa felülmúlhatatlanul megénekelt Balatont a különböző szelek, úgy most viharok járnak át a búcsúzás kapcsán. Bárhogy is van a további lét, a távozás fáj, ha vonatra ül kit szerettünk, főleg, ha már csak mi mehetünk utána, s nem rajtunk múlik az indulás. Ama égi bárány lebaktatott érte is, és egy kapaszkodóval kevesebbet hagyott itt nekünk, e Géza által is ridegnek ítélt világban."


A Végtelen Dala


És ének állj!
Lélegzet megállj!
Szólott a legnagyobb
eföldi király.

Nem termett még dalnok,
ki ellenszegülne:
húrját elengedte hát
szelíddé vált teste.

De amint gitárja
Világdeszkán koppan,
Angyali ének,
mi felcsendül abban.

Mert nem támadt Múláshoz
szegődve hatalom,
mi erőt vehetne
a Végtelen Dalon:

„Ráterítette rohadt
kis zöld takaróját"
A titkot mi értjük, hogy
Angolföld mér' Horvátország...

Így szólsz itt, bennünk,
hogy húrjaiddá lettünk,
S most még messzebb
Hallatszik, mennyire szerettünk.


Forrás: Kígyósi Attila/Pécsi Újság.hu/"Beküldöm" rovat