Ilyen volt a pécsi Casino, ahol pénzt nyerni nem lehetett, mégis tódultak az emberek

Érthetetlen, milyen megfontolásból kapta a pécsi, pontosabban uránvárosi cukrászda a Casino nevet. Egy olyan korban, amikor a hanyatló nyugatot, vagy a második világégés előtti magyar viszonyokat idézte fel a járdafronton a „cégér". De megtörtént, ráadásul napra pontosan tudható, mikortól várták az abban az időszakban dinamikus benyomást keltő területen az édességekre, italokra vágyókat az egységben.

A naptárak 1968. november 16-át mutattak, midőn félig-meddig ünnepi keretek között átadták a lakosság számára a Casinót, mint vendéglátó-ipari egységet. Amiről a Dunántúli Napló számolt be, egy nappal később. A Baranya megyei Vendéglátó Vállalat felügyelete, üzemeltetése mellett az említett „termelőegység" lett Pécs harminchatodik cukrászdája.

Az úgynevezett „U'-házban, az Ybl Miklós út földszinten, szocialista parkos, bitumenes környezetben, nagyon biztonságos területen fogadták az érdeklődőket. Ami a családok számára jelentett nyugalmat, az apróságokat úgy is el lehetett ott engedni, hogy senkit se kerülgessen az idegbaj az autók veszélye okán.

Tőszomszédságban az úgynevezett 17 emeletes toronyházzal, annak árnyékában áldozva az édes szenvedélyeknek.

A név ugyan forradalminak számított, de nem sikerült kideríteni, ki lehetett a kor bátor névadószülője. Mert akkoriban nem illett keresztapának, keresztanyának szólítani azokat, akik egy újszülött világra jöttét követően a környéken sertepertéltek.

Egy bizonyos, egy bányászok lakta kerületben a klasszikus kaszinó meglehetősen „tájidegen" kifejezésnek tűnt. Természetesen rulettkerék nem forgott ott, kártyaasztalt sem építettek be. Hiszen az kirívó lett volna a kommunizmus felé törő melósok táborában.

A maga idejében egy kifejezetten igényes környezetet alakítottak ki szorgos kezek.

Rögvest népszerűvé vált a környékbeli lakók számára, mert tortákat, süteményeket, borokat, söröket, röviditalokat is kínáltak a munkásosztály tagjai számára.

Még zenegép is feltűnt a falakon belül. A kor legmenőbb táncdalait lehetett hallgatni, ha valakinek úri kedve úgy hozta, hogy áldoz rá némi fémpénzt. Persze ez nem mindig találkozott az ott lévők ízlésével, de erre szokták azt mondani: „a popszakma már csak ilyen".

Egy hiteles törzsvendég visszaemlékezései szerint élő zenével is próbálkoztak a közönség odacsábításával. Legalább két formáció bizonyosan működött a belső placcon, de akár több is lehetett az évtizedek alatt.

Furcsa „népszokás" alakult ki a környéken 1975-ben. A bejárattal szemben nyitottak egy kerthelyiséget az üzemeltetők. De a közelben sétálók, megpihenni vágyók a székeket rendre elcipelték onnan. A délutános műszak munkatársai záráskor, már estébe hajlóan, győzték a bútorzatot visszacipelni, néha nagyobb távolságokból is. Ezért aztán egy évvel később inkább meg sem próbálkoztak a szolgáltatási terület kibővítésével.

Hosszú-hosszú ideig dacolt a Casino az idővel, gazdasági rendszerekkel, de ma már nem olyan néven működik. A változáskor már 2010 körül jártunk az időszámításban.

Képünkön: a Casinónak egykor helyet adó üzlet.

Pucz Péter - Fotó: Löffler Péter