Felfalta a város a legendás pécsi kocsmát, a Hatcsöcsű becenévre hallgató egységet

Idősebb pécsi kocsmabarátok  még emlékezhetnek rá, majdnem negyven évvel korábban még ott állt a Szigeti út sarkán a Hatcsöcsű nevezetű külvárosi falatozó. Ahol jellemzően kevesen, még kevesebbet ettek, sokan pedig rengeteget ittak. De a fejlődés egyszerűen elsodorta a jobb sorsra érdemes egységet. Immár lassan négy évtizede, a Magyarürögi úti kereszteződés bővítése verte bele a szöget a kocsma koporsójába.

Ízlelgetni kell a szót, hogy Szigeti vám falatozó. Főnévként olyan helyet jelentett a létező, de inkább nyűglődő szocializmusban az utolsó tag, ahol lehetett valamit harapni, nem csak hörpinteni.

A besorolás szempontjából számított, hogy melyik vendégváró hely milyen legyen. Azt azért mégsem lehetett mondani, hogy italbolt, netán krimó. Bár mindenki tudta, miről szól a dolog országosan, de ez a kifejezés lefedte az arculatot.

Pogácsa, zsíros kenyér, szalámis zsemle tegnapelőttről, esetleg vagdalt, mértékletesen darált hússal, bőségesen az áztatott, de kifacsart kenyérrel, bő kézzel mért zúzott fokhagymával. Végső soron mindegy is, csak vedelni lehessen rá, záróráig!

Egy darabig nagyon városszéli, már-már falusias búfelejtőnek számított a csapszék. Aztán az iparosítás, az ércbányászat felfutása következtében megépült Uránváros, annak egyik szélén meg egyszerre csak felhúztak mellette pár emeletes épületet, Uránváros gyűjtőnéven. Nem egyik pillanatról a másikra, de amikor a Pollack Mihály utcában, az 1960-as évek derekán elkezdték a ma is ott álló úgynevezett „pontházak" építését, akkor már gyalog is csupán őt-hét percnyi járásra állt a helyi buszvégállomástól.

Később átadták az egész város akkori legnagyobb ABC-áruházát, attól kezdve a terjeszkedő megyeszékhely egyszerűen bekebelezte a csárdaként is emlegetett épületet.

Ami jó régi volt, de átépítését, felújítását a források az elmúlt évszázad ötvenes éveinek elejére teszik. Utóbb mégis az történt vele, mint amikor galaxisok kebeleznek be náluk kisebb bolygórendszereket. Hamm, „valami" bekapta az egészet, mint egyszeri ivó a nagyfröccsét, indulás előtt pár másodperccel.

1978. szeptember 4-én a Dunántúli Napló arról írt, miszerint a háznak a következő esztendőben, január 20-ra a földdel kell egyenlővé válnia. Mert útban van! Egy olyan ingatlan, ami ősi joggal is bírhatna, hiszen minden környékbeli beruházás csak utána került oda. Az új betolakodók elüldözték a régi urat. Ezért hát, aki manapság jár arra, a lámpánál várakozva, egy tizedmásodpercig gondolkodjon el, a Szigeti vámnál, a Páfrány utcánál lévő csomópontban, a világ igazságtalanságán!

Az úttervezőknek egy kisebb kanyarba „fájt" volna csupán, ráadásul most is rengeteg arrafelé a hely, szóval lehetett volna valami más megoldást is választani. De nem ismertek kegyelmet, ezzel aztán a környék történelmének egy kis darabja veszett oda.

Ám még mielőtt valaki elkezdene könnyeket potyogtatni, azért tegyük hozzá: a kár nem elviselhetetlen mértékű. Ráadásul az emlék majdnem örökös, mint a langyos szóda, meg az ecetes bor. Illetve, az abból készült viceházmester névre hallgató kevert italféleség. Amiben három deciliter az állott, buborékos víz, kettő meg a csiger.

Pucz Péter - Fotó Csorba Győző Helytörténeti Gyűjtemény