Díjeső után: hazatérne a káoszból szülővárosába, Pécsre Pozsgai Zsolt rendező

2018 januárjában rendezte meg a reformációról szóló Megszállottak című filmjét a pécsi kötődésű rendező, ami azóta már számos nemzetközi filmfesztiválon nyert díjat. Pozsgai Zsolttal beszélgettünk, akit januárban Madách-díjjal tüntettek ki. 

- A Megszállottak című alkotása eddig hat díjat nyert el, Önt pedig januárban Madách-díjjal tüntették ki. Mit jelentenek Önnek ezek a díjak? 

- A film díjai sokat jelentenek a számomra, hiszen ahol nyertünk, az mind szakmai nemzetközi fesztivál volt. Csak olyan fesztiválokra neveztünk, amelyeknek szakmai tekintélyük van. Úgy látom, a filmkészítők világszerte nehezen találnak új témákat, és ilyenkor üdítő kivétel lehet egy alkotás, ami szól is valamiről. Külön öröm, hogy a színészi munkát mindenhol kiemelték, lelkesedtek érte a zsűritagok. És mivel olyan kultúrájú országokban is nyert, ahol a reformáció problémája nem feltétlen ismert, az elismerés egészen biztosan magának a filmnek szólt. Egyfajta önigazolás is, hiszen mióta a Nemzeti Filmalap létezik, még az első fordulókban sem kaptam esélyt, egyetlen forgatókönyvemmel sem. Ezúttal máshonnan, a Reformáció Emlékbizottságtól kapott negyvenmillióból be lehetett bizonyítani, hogy nem mindig a pénz számít. A Madách-díj értékét az adja, hogy negyven éve jelentős mesterek kapták meg, utánuk részesülni pedig megint egy visszaigazolása annak az értékszemléletnek, amiben hiszek.

- Változott valami az életében az elmúlt időszakban?

- Külföldön sok helyen mutatták be drámáimat, elkészült a „Megszállottak", mellette egy tévéjáték, valamint egy dokumentumfilm is. Sokat utaztam, több helyre is hívnak zsűrizni, emellett megjelent két könyvem, s egyre erősödik a kapcsolatom Bulgáriával, ahol már mesterkurzust is tartok a művészeti egyetemen. A külföldi dolgaimat azért emelem ki, mert itthon úgy veszem észre, hogy ebben az értékkáoszban nincs szükség azokra az emberi értékekre, amelyeket fontosnak tartok. Monacóban előbb kapnék újabb filmes megbízást, mint itthon. Az egyértelmű sikerek ellenére az új munkáimhoz is külföldi partnereket kell keresnem. Egy fesztiválsiker nem előrelépést jelent, hanem szakmai féltékenységet szül. Azt mondják, problémás ember vagyok, aki nem tud elmenni szó nélkül a problémák mellett. A Tao megszűnésével családom egyetlen állandó jövedelemforrását veszítettük el, hiszen egy olyan színházi műhely is leáll, melyben három munkám megy óriási sikerrel - ennek egy darabja nemrég Pécsett is látható volt. Ha nincsenek a külföldi munkáim, akkor a totális megsemmisülés szélére érünk. Hogy mi változott? Egyre többet gondolok a szülővárosomra, Pécsre. Haza kellene térni ebből a káoszból. Segíteni a várost az eddigi tapasztalataimmal, széles körű hazai és nemzetközi kapcsolataimmal. Ezt szívesen megtenném, ha kellek. Ha nem, irány Szófia.

- Térjünk vissza a Megszállottakra. Ön hogyan értékelné a filmet?

- Sikerült megoldani a kevés büdzséből fakadó megalkuvásokat. Negyvenmillió bruttóért senki sem vállal el történelmi filmet. Az elmúlt évek alatt kialakult egy profi stáb, mely vakon jön utánam. Színészek, világosítók, operatőrök, hasonló értékrendszerrel. A filmet tíz nap alatt kellett leforgatni. Bár néhol még ráfért volna egy kis munka, szerintem összességében sikerült. Monte-Carloban, a díszbemutató utáni beszélgetésen sok kérdést kaptam, például, hogy hol sikerült ilyen zseniális középkori városra, mint díszletre akadnom. Örömmel mondtam, hogy a bikali élménybirtokon. Nagy volt a csodálkozás. Nagyon szeretem ezt a filmet, a színészek kiváló munkáját, a remek operatőri, hangmérnöki és világítási megoldásokat, s a fantáziadús vágói munkát. Ellentmondással tekintek e filmre, s arra gondolok, ha csak a tizedét kapjuk meg annak, amellyel a filmalap támogat egy-egy filmet, milyen lehetett volna.

- Milyen nézőközönség körében érdekelt ez az alkotás?

- Erre a fesztiválok felelnek. Argentínától Indiáig nem csak a fesztiválon vetítik a filmet, hanem előtte és utána a moziba járók is nagy számban megtekinthetik. A magyar történelmi filmnek nagy hagyományai voltak régen, az utóbbi harminc évben nagyon kevés készült. Itthon az örül ennek a filmnek, akinek van erre igénye. Sokan vannak, úgy látom.

- Korábban úgy nyilatkozott, a reformáció kora pont olyan volt, mint a mai kor, mivel fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy gyökeres átalakítás kell egy társadalmi rendszerben, vagy belülről kell megreformálni azt. Tehát a film témája ma is éppoly aktuális? Milyen változtatásokra lenne szükség a mai társadalomban?

- Azért is álltam neki a filmnek, mert hittem, hogy maga a téma nagyon is közel áll a mai befogadóhoz. Akkor erkölcsi válságnak hívták az egész Európát behálózó jelenséget, ma pedig morális válságban élünk. Nehéz eligazodni, összekeverednek a nemi identitások, megkérdőjeleződik a család szerepe,fontossága, s erkölcsi életünket is átjárja már a pénzhez való viszony. Az akkori búcsúcédulák ma is léteznek, csak más formában. Akkor Európa nagy kihívással nézett szembe, tömegesen érkeztek Afrika felől, ott állt a török Európa határain, soroljam még? Én nem tudom, mi a megoldás, az én dolgom megmutatni azt, ami fáj, ami foglalkoztat, s reményt adni. Nekem is van egy listám arra vonatkozóan, itthon hol kellene sebészi beavatkozás. De az én dolgom, hogy művészi eszközökkel tegyem ezt meg. S amíg bírom, teszem is. Még akkor is, ha azt látom, hogy ma a művész jóakaratú véleményére nincs szükség. Ez próbára teszi a hitet. Egyelőre az én hitem még bírja, de már nem sokáig. Most Zalaegerszegen rendezek Szabó Magda művet, ezt szeretem, mivel értelmes, s értékes munka.

Kálóczy Eszter - Fotó: Pozsgai Zsolt