Salman Rushdie, a halálra ítélt író Budapesten

"Mindig nagyon érdekes megtapasztalni, hogy egy kötetnek milyen a fogadtatása, hiszen a közönség nem mindig azt veszi észre benne, mint amit az író eredetileg elképzelt" - mondta Salman Rushdie utalva arra, hogy legutóbbi, Sálímár bohóc című kötetét a szerelemről és a bosszúról írta, míg az olvasók többnyire a terrorizmusról szóló történetként értelmezték.

"Ez kicsit elkeserítő volt, de most már helyükre kerültek a dolgok" - tette hozzá.
Salman Rushdie magyar nyelvű életmű-sorozatának elindítása alkalmából érkezett Budapestre. Az Ulpius-ház Kiadó a sorozat első köteteiként újra kiadta Az éjfél gyermekei, a Hárun és a mesék tengere, a Szégyen és a Mór utolsó sóhaja című könyveit, valamint legutóbbi regényét, a Sálímár bohócot, amely most jelent meg először magyarul.

Az író kijelentette: nagyon örül, hogy az öt kötet között nem szerepel a Sátáni versek című, 1989-es írása, amely miatt az egykori iráni vezető, Khomeini ajatollah fatvát, azaz vallási átkot hirdetett rá, s amely miatt így évekig bujdosnia kellett.

"Ezek alapján az emberek megtudhatják, milyen író vagyok valójában, és nem azt az embert látják, aki abban a viharos tíz évben voltam" - fogalmazott, hozzátéve, hogy kötetei általában viccesek, és éppen a humor hiányzott abban a zavaros évtizedben.
Egy kötet valós hatása a megjelentetéstől számítva mintegy négy-öt év múlva derül ki, mivel az emberek ugyan megveszik, de évekig a könyvespolcon tartják szabadságra vagy más alkalomra várva - vélekedett. A Sálímár bohóc tehát félúton jár - fűzte hozzá a 2005-ben megjelent kötetről szólva.

"Határozottan valamilyen poszt-jelző illet engem, néha posztmodern vagy posztkolonialista, de mindenképpen valami után jövök" - mondta arra utalva, hogy nyolc héttel a brit gyarmatbirodalom megszűnése előtt született Bombayben. "Nyolc hétig prekolonialista voltam" - tette hozzá nevetve.

Salman Rushdie, aki minden könyvét angol nyelven írta, úgy vélte: "mindenki, aki angolul ír, az angol irodalomhoz tartozik". Megjegyezte: a brit megszállás egyik pozitív hagyatéka az indiai vasút- és közúthálózat, valamint a demokrácia kialakítása mellett az angol nyelv volt.

A brit uralom alól felszabadult India és a szovjet rendszer alól felszabadult Kelet-Európa irodalma közötti párhuzamról szólva kiemelte, hogy az indiaiak ugyan nem akarták a brit megszállást, de nem gyűlölték az angolokat.

Példaként említette, hogy szülei például harcoltak India függetlenségéért, fiukat ugyanakkor Angliába küldték tanulni, és ebben semmi ellentmondást nem találtak.
"A düh szintje nem ugyanaz" - mutatott rá.

Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a brit gyarmaturalom kérdése Indiában már teljesen meghaladott, a hatvan évvel ezelőtti történetről már nem esik szó.

A Sálímár bohóc keletkezéséről szólva elmondta, hogy családja ugyan Kasmírból származik, és ennek szelleme érződik is a regényen, a könyvet azonban annak hatására írta, hogy dokumentumfilmet forgatott ott, és több kasmíri emberrel - többek között vándorszínészekkel - találkozott, akik ihletet adtak a történethez. Hozzátette, hogy a húsz évvel ezelőtti látogatása után kezdődött zavargásokat is sokat tanulmányozta a kötet megírása előtt.

Szólt arról, hogy a történet valódi kulcsát a női szereplő adta meg, Sálímár bohóc felesége ragadta ki az amúgy férfiakról szóló könyvet az írás közben bekövetkezett holtpontról.

Kitért arra is, hogy bár örülne neki, egyelőre egy kötetét sem filmesítették meg, noha a Hárun és a mesék tengere című kötet jogát már öt éve megvették, Az éjfél gyermekei című regényét is le akarták forgatni, és a Sálímár bohóc kapcsán is folytak ilyen tárgyalások.

Kiemelte, hogy szerinte a Szégyen című története lenne leginkább alkalmas a megfilmesítésre. "A 25 évvel ezelőtt írt, a korrupt pakisztáni politikus korrupt katonai diktátor általi megdöntését feldolgozó történet soha nem volt aktuálisabb, mint manapság" - vélekedett.

(mti)