Vb-bronzos amerikai „Vasutas"

A nem mindennapi esemény oka másfél évtizedes múltban gyökerezik, és mint a világon oly sok minden, banális indítékokon nyugszik. A „sima mezei" tájfutásban is szerencsét próbáló pécsi rádió-iránymérő (akkoriban még így hívták őket, az utóbbi években váltottak a „tájfutás" vonzóbb, népszerűsítőbb kicsengése miatt nevet) öt világbajnoki arannyal, seregnyi éremmel a háta mögött a '90-es években már a magyar válogatott edzői tisztét is betöltötte.

Később a munkája az Egyesült Államokba szólította, ahol villamosmérnökként műszaki fejlesztésekkel foglalkozott, és mert ideje nagy részét a tengeren túl töltötte, természetesen ott is „bemérte" a legközelebbi New York-i tájfutóklubot. Mi több, szép lassan akkora tekintélyre tett szert köreikben, hogy a vb-ktől addig következetesen távol maradó amerikaiak az ő unszolására 1998-ban hajlandóak voltak benevezni az éppen Magyarországon megrendezett világbajnokságra.

Amin ő is szeretett volna elindulni - az meg sem fordult a fejében, hogy ezt ne magyar színekben tegye. Ám kiderült, hogy kintléte alatt elmulasztotta befizetni az esedékes tagdíjat, így azonnal törölték a szövetség névsorából. És mert talán azt sem nézte a sportág hazai vezérkara jó szemmel, hogy éppen a „konkurenciát" menedzseli, hát megoldást sem sikerült találni a pótlásra.

Az amerikaiak viszont kapva kaptak egy ilyen múltú versenyző hirtelen jött „hontalanságán", és pillanatok alatt amerikai válogatottat „csináltak" belőle.

Később pedig már ő nem akart visszakozni, így az sem volt kérdés, hogy amikor „beleöregedett" a +50-esek szenior mezőnyébe, és módja volt ismét egy vb-n pályára futni, azt amerikai színekben tette. Miközben már réges-régen hazatelepedett, mint mondja, mai munkája csak ritka utazásokkal jár, a többit „megoldja" az interneten.

A terepen is „átugorva" a mába, a mostani koreai versenyt tömören csak „dzsungelharcnak" minősíti, mint mondja, élete legbrutálisabb viadala volt. A növényzet szó szerint áthatolhatatlan bozót, ahol már az ő több évtizedes rutinja sem segített.

Mi több, éppen ez okozta a vesztét, vallja be visszatekintve, mert az egyik ellenőrzőpontot túl könnyedén akarta venni, és nem ellenőrizte le a helyességét - az URH-kategóriában a már célkeresztben lévő arany így bronzzá „kopott" (képünkön e versenyszám befutója).

A másik (RH) kategória küzdelmeiben ugyancsak egyetlen, ám rögtön több percnyi időveszteséget okozó hiba folytán végül a 10. helyen zárt. Ám a terep és az ellenfelek együttes ismeretében mindkét eredményt nagy-nagy sikerként értékeli. (A szovjet utódállamok hadseregeiben e sportág külön fegyvernem, mondja, így a névleg amatőr viadalon vérbeli, valóságban is harcedzett, kőkemény profikkal kellett megküzdenie...).

És hogy története mégis magában hordozza a „happy end" lehetőségét, arra a puhatolózó kérdésre, hogy azóta sem fordult-e meg a fejében, hogy egyszer mégiscsak visszatérjen a magyar színekhez, örömmel újságolja, kibontakozni látszik egy kompromisszumos sportdiplomáciai megoldás, amely révén a soron következő bolgár kontinensviadalon újra a Himuszért futhat.

Már ha eredményeivel sikerül beverekednie magát a magyar csapatba, teszi hozzá, hiszen a létszámában kicsi hazai keret még mindig nagyon-nagyon erős, így ez most talán annál is nehezebb falatnak ígérkezik, mint az amerikai válogatottság kiharcolása volt.

Sz. Zs.