Mentális problémák a PVSK-nál (is)

Ha nem is ugrunk vissza időben a labdarúgócsapat 1919. szeptember 26-án, PVSK néven játszott legelső hivatalos mérkőzéséig (2-2 a Bőrgyár ellen), csak az elmúlt egy-két évtizedet vesszük alapul, akkor is kijár egy kis szójáték, amellyel a csapatot Pécsi Hullámvasutas Sportkörnek tituláljuk. Ha akad egyáltalán, biztosan nem sok olyan együttes létezik az országban, amely nem egész tíz esztendőn belül négy különböző osztályt is megjárt. Márpedig a PVSK játékosai 1980-ban még Rónai István irányításával az NB I-ben csatáztak honi legjobbjaink ellen, majd zuhanórepülésbe kezdve előbb az élvonalból, majd az NB II-ből (immár dr. Dunai Jánossal), végül a területi (a mai NB III) bajnokságból is kiesve 1987-ben már a megye I-ben találták magukat. A sors érdekessége, hogy két esztendő múltán ugyancsak Rónai nyert megyebajnokságot a Vasúttal, ismét emelkedő pályára állítva a szakosztályt.

A hosszas bevezető oka pedig, hogy e szezon zárultával (igaz, félidő lévén messze még a vége) a PVSK-Trendcom azon a ponton van, hogy könnyen beállíthatja a negatív rekordot. A most Mink Olivér (képünkön) által dirigált gárda ugyanis 17 forduló után mindössze két-két győzelemmel, ill. döntetlennel, 11-35-ös gólkülönbséggel szomorkodik az NB III-as tabella alján.

És a szomorkodás ezúttal ráadásul valóban életszerű jelző, hiszen amint a szakvezető már szezon közben megfogalmazta kritikáját jó pár focistájával szemben, a bajok pontosan a „nem nyerő típusú" mentalitásban gyökereznek, azaz, a játékosok jó része „nem tud nyerni, küzdeni, vért izzadni a győzelemért".

Mink Olivér persze sportszerűbb annál, semhogy teljes egészében labdarúgói nyakába varrja a felelősséget: „Az én saram részben abból származik, hogy Budapestről visszaköltözve nem volt rálátásom a bajnokságra, és az ellenfelek alapos ismeretének hiánya biztosan pár pontunkba került. Aztán volt olyan meccs is, ahol a taktika vezetett a kudarchoz, és ezekért természetesen el is viszem a balhét. Ám az, hogy néha a töküres kapuba sem tudott betalálni a csatárunk, már nem hiszem, hogy edzőkérdés", osztja meg végül a hibákat a szakvezető.

A szakosztálynál persze már menet közben szembesültek a mentális problémákkal, úgyhogy november elején - az eset fontosságát jelzi, hogy a szezon közepén - meg is köszönték Györgyfalvi Károly addigi ténykedését. A süllyedő hajóról aztán Cordines, Nagy és Polgári is elmenekült - az ezután még következő egy-egy döntetlen és győzelem, illetve újabb három vereség alapján nehéz eldönteni, hogy távozásukkal az erkölcsi előrelépés vagy a szakmai veszteség sorolandó-e előbbre... Mindenesetre a maradók közül Mink Olivér Balázs Péter és Koleszár Viktor teljesítményét és hozzáállását emel ki, mint a példamutatásban minden téren élen járókét.

Mindemellett becsülendő részben a klub- és a szakosztályvezetők részéről, hogy továbbra is kitartanak az építő jellegű továbblépés elősegítése mellett, azaz nincs „edzőkérdés" - másrészt Mink Olivér ugyancsak nem a könnyebb megoldást választotta, hanem a tavasztól szeretné kivezetni az együttest a kátyúból.

„Ehhez persze mindenképpen igazolnunk kell, legalább két csatárt, egy bal oldali középpályást, egy belső védőt és egy szűrőt, amire meg is kaptam az ígéretet a vezetőktől", vetíti előre a szebb jövőt a szakvezető. Az igazolások mellett más együttműködési lehetőségeket is keresnek a PVSK-nál, a friss tulajdonos- és vezetőváltással például ismét felcsillant a remény a PMFC-vel való szorosabb együttműködésre, de a Kozármislennyel is gyümölcsöző kapcsolat van kialakulóban, hoz búcsúpéldákat a kiútkeresésre Mink Olivér. 

Sz. Zs.