Vita a Mecseki láthatatlanokat bemutató képregényről: Pozsgai Zsolt levélben válaszolt

2016. december 18. vasárnap 17:51

Levelet juttatott el a Pécsi Újság.hu szerkesztőségéhez a pécsi drámaíró, Pozsgai Zsolt azt követően, hogy az általa is jegyzett Mecseki láthatatlanok című képregény kapcsán több kritikai megjegyzés is megjelent a művel foglalkozó írásban a 168 óra című lap internetes oldalán.

'56-os mese közpénzből: A hősök iránti tiszteletre hivatkozva rajzolták át a történelmet Pécsen címmel jelent meg egy cikk (ami ide kattintva elolvasható) a 168 óra című lap internetes oldalán. Az írásban többek között az olvasható, hogy „ajándék képregényt kaptak a kezükbe a pécsi középiskolások és az általános iskolát most befejező diákok: a város önkormányzata által finanszírozott kiadvány az 1956-os környékbeli hősöknek, a „mecseki láthatatlanoknak" állít emléket. Csakhogy az elkészült mű csupán nyomokban tartalmaz valós történeti tényeket."

Pozsgai Zsolt (képünkön) hírportálunknak eljuttatott, Sárvakság című levelében fejtette ki a cikkel kapcsolatos véleményét.

„Az ismert pécsi kötődésű újságíró, publicista Ungár Tamás számomra teljességgel érthetetlen felháborodással ír a nemrég Pécsett megjelentett „Mecseki láthatatlanok" című Sarlós Endre -Pozsgai Zsolt képregényről. Melyet a pécsi városvezetés ajándékozott a város fiataljainak. Teszi mindezt egy kiváló emlékű pécsi történelemtanár, és a pécsi pedagógiai élet egyik sarkköveként ismert és tisztelt Rajczy Péter ürügyén.

Most tekintsünk el attól, pécsi születésű alkotóként milyen elégtételt éreztem, amikor végre a pécsi 1956-os események egyik meghatározó történéséről és csoportjától végre lehetett beszélni. És ennek a termékét elsőként átadni ajándékként a meszesi iskola csillogó szemű fiataljainak, akik ebben az emberi értékekben egyre szegényedő világban nagy örömmel vették át az ajándékot, és amely könyv azóta is nagy népszerűségnek örvend a fiatalok és a felnőttek között egyaránt.

Ugyanis a képregény, mint műfaj a reneszánszát éli szerte a világon, épp azért, mert ennek olvasása közben még használható az ember egyik legértékesebb képessége: a fantázia. A képek és a mondatok mögé odaképzelhetjük az egész Mecseket, a történeteket, magát a forradalmi alakulat életét. Nincsenek nagy digitális trükkök, marad a rajzművészet és az irodalom. Szebb ajándékot a városvezetés - szerintem - a hatvanéves évfordulón nem adhatott volna az ifjúság kezébe.

Mondom tehát, maradjunk a tényeknél. Az írás a történelmi hűséget kéri számon. Nos, a képregény alapvetően három dokumentum jellegű visszaemlékezésre épül, azt követi. Így Kubicza János, a forradalmi csapat vezetőjének naplóját, visszaemlékezését. Nagy József periratának anyagát, az ott elmondottakat (a pécsi gépkocsivezető végig kitartott a forradalom eszméi mellett, vallomásai is inkább lázadások, le is ülte utána a magáét, miután sikerült elkerülnie a halálbüntetést). És Hajdu Imre rendkívül tárgyszerű emlékezéseit.

Kubicza János naplóját maga Páva Zsolt polgármester adta a kezembe a felkéréskor. Alapműnek tekintettem a Pécsett 1997-ben végre megjelent első összefoglaló munkát a témáról, Romváry Ferenc-Rozs András kötetét, mely kiváló összefoglalása a visszaemlékezéseknek, dokumentumoknak, és peranyagoknak. A képregény cselekményvezetésben, a történések sorrendiségében, a szereplők tekintetében ezt az ezekből megismert eseményláncot követi. A csoport vándorlása, a vezetők cselekedetei, a harci események, a főszereplők személye, a történés eleje, vége, közepe nem tér el ettől. A helyszínek sem. Tehát aki kíváncsi arra, kik voltak azok a „Mecseki láthatatlanok" - ebből a műből megtudja. (...)

Ami megjelent, képes irodalom. Ebben törvényszerűen megjelennek a főszereplők magánéleti kapcsolatai, van benne szerelem, árulás, hűség. Testvéri kapcsolat, annak tragédiája, és sok minden más. Amitől ez nem dokumentum gyűjtemény, hanem olvasmányos fikció. Történelmi alapokkal. Vannak viták, hogy mikor raboltak ki fegyverszállítmányt, valóban a szovjet városparancsnokot sikerült-e likvidálni a Mecsek-kapunál és egyebek. Mi, alkotók azoknak hiszünk, akik ott voltak. Valóban vannak olyan elemek a könyvben, melyek feltételezésekre épülnek, de írói értelemben sokat tesznek az események megismerése érdekében. Kétséges például, hogy valóban működött-e Sikondán, a szanatóriumban egy női csoport, akik élelemmel és kötszerrel látták el a forradalmárokat. És ennek a vezetője valóban egy pécsi egyetemi tanárnő volt-e. És még pár ilyen legenda. De a legendák az irodalom alapvető elemei. (...)

A 168 óra írása a szemünkre hányja, hogy Rajczy Péter szerepeltetjük, mint a Mecseki
láthatatlanok egyik tagját. Ez nem így van, de az ebből fakadó félreértés az én bűnöm. A periratokban ugyanis többször előkerül egy bizonyos „Rajczi" nevű forradalmár, aki egyáltalán nem biztos, hogy azonos a kiváló emlékű pécsi pedagógussal. Magam azonban a Nagy Lajosba jártam. Ismertem Rajczy tanár urat.

Nem csak ismertem, szinte minden diákkal együtt rajongtunk érte. Történelem-szemléletérért. Őszinteségéért. És sok minden másért. És azt is tudtam, hogy 1956 környékén aktívan vett részt a forradalomban. Itt válaszút elé kerültem, meghagyom-e a Rajczi nevet, vagy nem. Úgy döntöttem, hogy igen. Legyen ott szimbolikusan egy Rajczi abban a forradalmi környezetben, legyen ismerős ott ez a név akkor is, ha nem a történelemtanárt, hanem valaki mást takar, akinek pontos személyét nem sikerült kideríteni.

Rajczy tanár úr rokonai sem tartják elképzelhetőnek, hogy a Mecseken lett volna abban az időben. De! Ma is vállalom, és kötelességemnek éreztem, hogy a forradalommal kapcsolatban ennek a nagyszerű embernek a neve fennmaradjon. És amikor a meszesi iskolai bemutatón erről beszélhettem, akkor a diákok megismerhették Rajczy Péter nevét. És ezzel leróttam a hálámat mindazért, amit tőle kaptunk.

Ezt elmondtam a fiának is, aki megértette, és úgy tűnt, örül, hogy apja neve megörökítésre került egy képes irodalmi műben, mely Pécsről szól. (...)

Az újságíró többször felháborodik azon, hogy „közpénzből" készült a könyv. Az egyik legszebb magyar forradalom évfordulójára született, kifejezetten az ifjúságnak szánt kötet miből készüljön, ha nem közpénzből?! Mi éri meg annyira, mint gyermekeink, unokáink számára megfoghatót adni a helyi történelem egyik addig szándékosan homályban hagyott történéséről? Miért ne lehetne, hogy büszkék legyenek itt élt elődjeikre?! (...)

És most elérkeztünk a valódi problémához. 1958-ban a pártvezetés nagyon sokat áldozott arra, hogy befeketítse a Mecseki láthatatlanokat, hogy meghamisítsa a történéseket, és miközben a forradalmárok vagy emigráltak, vagy bíróság előtt álltak, vagy börtönökben sínylődtek - tehát a pártvezetés kiadott egy könyvet róluk.
Elképesztő nagy példányszámban, és azt igyekezett minden pécsi családhoz eljuttatni, a legtöbbnél ma is ott van a polcon. Ebben a „regényben" a forradalmárok a komlói börtönből szökött köztörvényes bűnözők, akik öltek, fosztogattak, nőket erőszakoltak meg, felgyújtották az Üdülőszállót, agyonlőtték azokat, akik haza akartak menni. Egy végtelenül aljas, hazug propaganda. És ez a kép élt erről a forradalmi csapatról évtizedekig a pécsiekben.

(...)
Miért kellett várni 1997-ig, hogy erről a történetről egyáltalán egy összefoglaló tudományos mű születhessen? Hogy mentették át „szellemi örökségüket" a rendszerváltás után országosan, és Pécsett is azok, akik tevékenyen részt vettek a hazugságok terjesztésében, és szellemi értelemben megnyomorították a pécsiek egy részét, azokat, akiknek nem volt meg a kellő információjuk az objektivitáshoz?

Hatvan év kellett ahhoz, hogy irodalmi mű születhessen ebből a ragyogó pécs-mecseki
történetből. Szégyen, hogy ennyi. De nem az én szégyenem. Azoké, akiknek ez érdekükben állt, és akik ezen érdekek kiszolgálói mind a mai napig.

És egy nagyon fontos dolog: Sarlós Endre, a kiváló, Szigetváron élő rajzművész
nem „illusztrátora" a könyvek, ugyanis ez képregény. Ahol a rajzok a főszereplők, és ezek a nagy műgonddal megmunkált alkotások dominálnak. Több mint fél év mindennapi, egész napos munka egy ilyen. Nagyobb tiszteletet, vagy legalább szakmaiságot egy ilyen megjegyzéshez.

(...)
És bizony, ha az ember sarat dobál, őt is megdobják. Adott esetben a szemére is sár kerül. És képes vakon dobálózni tovább, ahelyett, hogy kitörölné a szemét.

A város ezen ajándéka az utóbbi évek egyik legtisztább, legemberibb, legőszintébb tette.