Száztíz éve született Kodolányi János író

Kisnemesi-polgári családból származott, a szülők válása utána a gyerekek az apával éltek Pécsváradon, Vajszlón. A középiskolát Pécsett és Székesfehérváron végezte, verseket írt, önképzőköri tag volt, s a Diák-toll című lap szerkesztője. 1915 és 1921 között három verseskötete is megjelent, de ezeket később megtagadta.

1921-ben megnősült, s Pestre költözött. Négytagúvá bővülő családjával nagy nyomorban éltek, sokszor baráti segítséggel tartották fenn magukat. 1922-ben a Nyugat közölte a Móricznak dedikált Sötétség című novelláját, s ezzel egy csapásra ismert íróvá vált.

A húszas évek közepén jelentek meg első, a naturalizmus stíljegyeit magukon viselő regényei (Szép Zsuzska, Börtön, József, az ács), amelyekben az ormánsági élet nyomorúságát, a középosztály pusztulását ábrázolta. 1932-ben részt vett az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) szervezésében, később társelnöke is volt. Ettől az időtől kezdve tagja volt a népi írók mozgalmának, a Válasz és a Magyarország cím lap munkatársai közé tartozott.

A harmincas évek közepétől érdeklődése a társadalmi kérdésektől a magyar középkor világa felé fordult, egymás után jelentek meg a tatárjárás korában játszódó, archaikus nyelvi elemekkel átszőtt regényei (A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát). 1936-38-ban több ízben is ellátogatott Finnországba, élményeit A csend országa és a Suomi titka naplószerű műveiben örökítette meg. 1939-ben két drámáját (Földindulás, Végrendelet) is bemutatta a Belvárosi Színház.

1937-ben régi irodalmi ellenfele, Babits közreműködésével Baumgarten-díjat kapott. A harmincas évek végére egyre inkább a nacionalista mozgalmakhoz sodródott, cikkeket írt a Turul Bajtársi Szövetség lapjába, amelynek 1939-40 között főszerkesztője volt. 1940-ben jelent meg nagy lélektani érzékkel megírt önéletrajzi számvetése, a Süllyedő világ.

1941-től a pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság társelnöke, a Sorsunk munkatársa volt. Trilógiát tervezett a magyar honfoglalás koráról, ennek két kötete Pogány tüzek címmel meg is jelent. 1943-ban a szárszói konferencia bevezető előadását ő tartotta, de ekkor már fokozatosan eltávolodott a népi íróktól, a nacionalista mozgalmaktól.

1949-55 között írásai nem jelenhettek meg, politikai okokból persona non grata volt az irodalmi életben. Ideje jó részét balatonakarattyai házában töltötte, megtanult héberül, eredetiben olvasta a klasszikus zsidó irodalmat. Ekkor írt műveiben a mondák és eposzok világát idézte meg, írt regényt Jézus és Júdás életéről (Én vagyok), Mózes alakjáról (Az égő csipkebokor), a vízözönről (Vízöntő, Új ég, új föld).

1955-ben Éltek, ahogy tudtak című kötetével tért vissza az irodalmi életbe. Utolsó éveiben önéletrajzi írásaival foglalkozott, Visszapillantó tükör című műve 1968-ban jelent meg.

Budapesten hunyt el 1969. augusztus 10-én, a Kossuth-díjat posztumusz kapta 1990-ben.

(mti)