Se tüzérek, se Szomjas Tüzér: a pécsi kocsma már csak a városi legendákban létezik

2026. április 02. csütörtök 09:50

Se tüzérek, se Szomjas Tüzér: a pécsi kocsma már csak a városi legendákban létezik

„A kocsmáros ért hozzá, mert itt már öltek orvost is." Az idézet Rejtő Jenő: Piszkos Fred a kapitány című ponyvaregényéből való. De ez nem csak írói fantázia. A Kertvárosi italboltban, ismertebb nevén, a Szomjas Tüzérben ez majdnem megtörtént, ha nem tegnap. A keszüi úti italmérés évtizedekig, futószalagon „gyártotta" az alkoholistákat, de ma már csak emlék az egész. Az épület persze áll, ám teljesen más a külleme, mint fénykorában. Ha lett volna olyanja egyáltalán - valaha is.

 

Amikor a Kertvárosi italbolt alapjait lerakták, az helyileg pontosan a világvége előtt volt, egy buszmegállónyira. A Keszü, illetve Málom felé tartó országút deltájában várta a betérő szomjazókat Pécs akkori határában. Bár a pontos időpontot nem sikerült kideríteni, mégis akadtak a források között érdekes feljegyzések.


Az első eltéveszthetetlen megjelenésében a Pécsi Vendéglátó Vállalat szégyeneként hivatkoztak a csehóra. A homlokfalon, de oldalfalon is ölnyi, ölni képes omladék fenyegette a betérőket. Nem is szólva a belső terem, meg a mellékhelyiség állapotáról, ami közegészségügyi veszélyként jelent meg az írásban.


Később sem verte ki a színvonal a plafont.

Egyszer P-ék (ismert a családnév, de diszkréció is akad, ennyi idő távlatából) eljegyzést tartottak az „objektumban". P. Gyula a társaságával együtt belekötött a szomszéd asztaltársaságba.

B. Ferenc erre kést rántott, de kiütötték a kezéből. A vehemens bicskást P. egy székkel leütötte, majd felkapta a bökőt, amit belemártott a fekvő áldozatba. Csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg a sérült életét. A bíróság emberölés kísérlete okán emelt vádat a tettessel szemben. A büntetés négyéves szabadságvesztés lett. Számolt be róla a Dunántúli Napló, 1964. április 21-én.


Aztán következett egy keresztelő, keresztszülők nélkül. Bár nevezzük inkább névadó ünnepségnek, ha már a szocializmusban esett meg. A '60-as évek első harmadában odaköltözött a szomszédba egy laktanya.

Törött hegedű

Egy korábbi törzstag, akinek a korábbi kocsmaudvarban van most elásva a kisdobosnyakkendője, emlékezett egy otromba, szomorú tréfára. Az elmúlt évszázad nyolcvanas éveinek elején, egy szép pénteki délutánon a munkásosztály tagjai közül többen is ott herdálták az idejüket. Feltűnt egy eléggé amatőr cigányprímás is, aki húzta a fülekbe a nótákat, jó hamisan. De egyszer el kellett mennie a közeli illemhelyer. A hegedűjét otthagyta egy vasasztalon, annak a nyaka lelógott onnan. Nosza, több sem kellett az egyik „észdózernek", előkapott egy közeli cégtől délelőtt ellopott pillanatragasztót. Jól bekente a hangszer domború hátát, az egész tubussal rányomta. A tulajdonos visszafelé, megkönnyebbülten akarta felkapni a kenyérkeresőjét. Sajnos azonban az maradt a helyén, csak a „szár" ment vele, két darabra tört az eszköz. Csupán a húrok tartották meg. Sírás lett a vége, egyesek meg a férfikönnyeken jót röhögtek.

Több se kellett, elterjedt a Szomjas Tüzér elnevezés a söntéspult környékén. Elvileg a tisztek, tiszthelyettesek, sorkatonák számára tiltott helyé vált, de senki sem vette véresen komolyan a regulát.


Aztán a hetvenes években a panelrengeteg megjelenése is adott egy lökést a kasszagépnek. Mégis, egyszer csak lejárt a borok, sörök, tömények forgalmazási ideje.

Az utóbbi években már csupán az emléke maradt meg a színvonaltalan krimónak. A kaszárnya már réges-régen elköltözött, a törzsvendégek meg megritkultak. Csak a vendéglátóipar ínyencei számára maradt ott egy hatalmas űr.

Napjainkban meg a túlélők mesélnek a boldog „békeévekről". Midőn elvonókúráról megszabadultak tettek meg mindent a májzsugorig vezető út bejárása érdekében a falak között, meg a kerthelyiségben. Szerencsére a temető sincsen túl messze, tehát a „műhelyhez" közel kerültek a szenvedélybetegség ellen megvívott harc vesztesei.

Képünk archív felvétel.

 

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva (archív)