Rengeteg az ismeretlen ismerős

- A pedagógusi pályát miért választotta?
- Nem akartam tanár lenni. Ma már nem tudom miért, de sejtbiológusnak tanultam volna a szegedi egyetemen, de nem ment a fizika, ebből viszont akkor felvételizni kellett volna. Pécsett ellenben a főiskolára felvettek, s lassan rájöttem, hogy nem biztos, hogy belőlem is egy „Szentgyörgyi Albert" lesz. Közben pedig jött a gyakorlat, a tanítás pedig megtetszett. A közösségi élet sem állt tőlem távol, s az általános- és a középiskolában is nagyon jó osztályban tanultam. Az általános iskolai osztályfőnökömet ma is példának tekintem: rengeteget voltunk vele a sulin kívül is. Én is igyekszem együtt lenni a diákjaimmal, ezért is vezetek szakkört, illetve sokat kirándulunk.

- A családja tükének számít. Soha nem gondolt arra, hogy másutt próbál szerencsét?
-Valójában állandóan: ha a férjem 1981-ben nem mondja azt, hogy maradjunk, s ne disszidáljunk, mert nem intéztünk el még mindent, elmentem volna. Majd megszületett a lányunk. A főiskola alatt állandóan támadtak a politikai beszólások miatt, pedig én csak azt tettem, amire kértek: közöltem a véleményemet. Megvádoltak azzal is, hogy ellenzéki csoportosulásokhoz tartozom, miközben addig nem is tudtam róluk. Tulajdonképpen ezzel sodortak közel az ellenzéki csoportokhoz, s a szamizdat irodalomhoz. A szüleim nem voltak gazdagok, nem volt nyaralónk, vagy autónk, de elmehettem Angliába, Franciaországba... Volt tehát rálátásom, összehasonlítási alapom: odakintről nézve Magyarország diktatúrának látszott.

- Hogyan került közel a PDSZ-hez?
- Nem voltam alapító, s amikor először megkerestek azzal, hogy a rendszerváltás idején belépjek a PDSZ-be, akkor nem is tettem meg: a szakszervezeti mozgalom számomra az előző rendszer egyik alappillérét jelentette. Annyira taszított, hogy már sokkal korábban, Szentlőrincen ki is léptem a szakszervezetből. Később a kollektív szerződés megkötése miatt voltam kénytelen belépni, az intézményvezető - jogosan - azt mondta, hogy csak akkor köteles velünk, tanárokkal tárgyalni a szerződésről, hogy ha érdekképviseleti tagok vagyunk. Ez volt a kezdet, s valahogy lassan belekerültem a városi, majd az országos testületbe - vélhetően azért, mert elég nagy volt a szám.

- Előfordult, hogy a szakszervezeti munka miatt megfenyegették?
- 2002 és 2004 között tanítottam mindent, mert ki akartak rúgni: a bíróság másodfokon is kimondta, hogy egyfajta retorziónak szánták volna elbocsátásomat. Ezt megelőzően tele voltam órákkal, azokat elvették, azzal próbáltak megalázni, hogy alsó tagozatos osztályokhoz osztottak be - én viszont szeretem a kicsiket tanítani. Munkaügyi pert indítottam, mert nem a végzettségemnek megfelelő munkakörben dolgozhattam. Az intézményvezetéssel ma is vannak konfliktusaim, de nekem a diákok a fontosak, s nagy erőt adott akkoriban az, hogy a srácok és a szülők aláírásgyűjtéssel kiálltak mellettem.
Úgy gondolom, ezek szerepek: a szakszervezetnek az a dolga, hogy a munkavállalói oldal érdekeit képviselje, s ez - olykor-olykor - nem esik egybe a felettesek elgondolásaival. Szerintem az ilyen helyzeteket nem szabad személyes indulatokkal kezelni, s részemről ez nem is történik így. A napi tanítás mellett nem érzékelem, hogy a szakszervezet miatt megkülönböztetnének, de ügyelnem kell arra, hogy a munkámat nagyon körültekintően végezzem, hiszen engem hamar elővesznek.

- Megfordult már a fejében, hogy a konfliktusok miatt nem folytatja tovább a PDSZ-es munkát?
- Persze, hiszen az ember szerez egy csomó ellenséget, s rengeteg ismeretlen ismerőst, akiknek a fejében valamilyen torz kép alakult ki rólam, s nem az, amilyen vagyok. Tulajdonképpen nem szeretem a szakszervezeti képviselettel járó ismertséget, szeretek elvegyülni. Nyaranta viszont muszáj kikapcsolnom, s olyan messzire mennem, hogy még telefonon se érjenek el. A Kelet vonz igazán: Jordánia, Nepál, India. Általában több hétre megyek, ugyanis csak így érdemes megvenni az elég borsos árú repülőjegyet, de ha már Indiában vagyok, akkor már napi pár száz forintból kijövök, ennyiért lehet már szállást kapni és étkezni is. 

B. M.