Nemzeti ünnepünk, március 15.

1848. március 14-én megérkezett Pest-Budára a bécsi forradalom híre. Petőfi azt írta a naplójába: „Íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem! Cselekedni fogunk. Tenni kell és mindjárt holnap. Hátha holnapután már késő lesz". Mindenesetre a forradalom szele már Pest-Budán is érezhető volt.

Március 13-án este Petőfi egy híres vers kezdősorát veti papírra. A kezdősort, amely akkor így hangzott: „Rajta magyar, hí a haza"! Szikra Ferenc jurátus azt mondta Petőfinek, hogy először talpra kell állítani a magyart, és csak utána „rajta". Petőfi nem szerette, ha verseibe beleszólnak, most azonban valami jó előérzete lehetett. Megígérte Szikrának, hogy javaslatára megváltoztatja az első sort. Így állt talpra a magyar!

A március 15-ei forradalom történetét azt hiszem, szinte minden magyar ember ismeri. Sajnos nagyon sok pontatlanság is „közszájon" forog eme nevezetes nappal kapcsolatban. Ebből néhányat most pontosítunk. A forradalom előkészítése szempontjából fontos szerepet játszott a Pilvax kávéház. Petőfi és a márciusi ifjak inkább Fillingernek hívták, hiszen Fillinger János volt a bérlője.

Pilvax Károly sem úgy írta a nevét, ahogy ma írjuk. Hanem két ellel és dupla vével. A Pilvax kávéházat sajnos átépítették, de legalább egyik helyiségében megpróbáltak emléket állítani a dicső múltnak.

A márciusi ifjak Petőfi lakásáról indultak útnak a Fillingerbe, forradalmat csinálni. Vasvári Petőfi tőrös botjával hadonászott, amikor a szurony kirepült a botból. Aztán rezegve megállt az ajtófélfában. Erre Petőfi csak annyit mondott: „Jó jel! A szurony hegye Bécs felé mutat".

A Fillinger kávéházhoz legközelebb az egyetem orvosi kara esett. Az orvosi karnak otthont adó kolostorépületből a hallgatók örömmel tódultak ki az utcára, hogy a kirakott székről szónokló Jókaitól meghallgassák a 12 pontot, Petőfitől pedig a Nemzeti dalt. Melynek második szakaszától kezdve minden egyetemi hallgató Petőfivel együtt harsogta a refrént: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" Innen a ferences templom melletti politechnikumba mentek, a mérnökhallgatókhoz, majd tovább a bölcsészekhez, jogászokhoz, teológusokhoz. Mindenütt volt szék, mindenütt volt 12 pont, és Petőfi mindenütt elszavalta a Nemzeti dalt.

Illetve egy helyen nem szavalta el: a Nemzeti Múzeumnál. A mai napig hatalmas emléktábla közli az arra járóval, hogy Petőfi 1848. március 15-én innen szavalta el a Nemzeti dalt. A tábláról egy szó hiányzik, a NEM. Aznap négyszer is elmondta a költő a versét, de itt történetesen nem.

A következő momentum a sajtószabadság kihívása volt. Az időközben mintegy ötezer főre duzzadt tömegből valaki azt javasolta: „fel Budára! Menjünk a cenzorhoz"! „Cenzorhoz nem megyünk - felelte Petőfi -, nem ismerünk el többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába!"

A nyomdák közül Landerer Lajosé és Heckenast Lajosé volt a legközelebb. Landerer tudta, hogy jönnek a fiatalok. Előző nap el is mondta gépmesterének, Christian Glutschnak, hogy nagy mennyiségű papírt áztasson be reggelre. „Hát maga csak legyen az eszénél" - mondta a nyomdatulajdonos a gépmesternek - „ha kevesen lesznek az ifjak, és a nyomdaszemélyzet elbír velük, akkor ki kell verni őket. Ha sokan lesznek, Isten neki, csinálják meg, amit akarnak!"
Amikor az ifjak a forradalmi szövegek kinyomtatását kérik, Landerer fennhangon kijelenti: „Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés!" De azért odasúgja a legközelebb álló Irinyi Józsefnek: „Foglaljanak le egy sajtót!" Irinyi ráteszi kezét a korszerű amerikai gyártmányú Columbia sajtógép tetejét díszítő sasra, és a nyomdászok rögvest munkához látnak. A 12 ponttal nincs is gond, de Petőfinél nincs ott a Nemzeti dal kézirata. Trager András művezető asztalánál gyorsan elkezdi papírra vetni a szöveget.
Mihelyt egy-egy versszakkal elkészül, Vasvári ollóval levágja, és így minden versszakot más-más nyomdász szed ki. Az utolsó, a „Hol sírjaink domborulnak" kezdetűt, Petőfi harsány diktálása alapján stílszerűen egy öreg zsidó szedő, Josef Kohn készíti elő nyomtatásra.
Jókainak pedig az volt a feladata, hogy a nyomda előtt tolongó ötezer főnyi sokaságot szóval tartsa. Mint ahogy ismert, aznap havas eső esett. Az esernyő erdőtől nem látni a tömeget. Erre Jókai azt mondja a tömegnek: „Polgártársak! Holnap, úgy lehet, golyók hullanak ránk. Akkor elfutunk-e?" A válasz természetesen egyöntetű volt: „Nem!" Jókai folytatta: „Polgártársak! Most tehát csukjuk be az ernyőket!" Mintegy varázsütésre egyszerre becsukódott az ötezer ernyő.
Ez után következik a forradalom talán legmulatságosabb mozzanata. Irinyi hazaküldi a tömeget ebédelni. Közli, hogy a nyomdászok rengeteg példányt fognak nyomtatni, a Tizenkét Pontból, és a Nemzeti dalból. A kiosztás pedig a Nemzeti Múzeum kertjében lesz délután három órakor.

A márciusi ifjak azonban nem ebédelnek. Hanem Bajza Józsefhez sietnek a Nemzeti Színházba, és megrendelik estére a Bánk bánt. Útjuk onnan a Nemzeti Múzeumba vezet, és Kubinyi Ágoston igazgatónak át is adják a szabad sajtó első termékeit. Tudják, hogy a két nyomtatvány történelmi ereklye, és itt a helye a Nemzeti Múzeumban.

Délután a tömeg visszamegy a múzeum kertbe. A hangulat emelkedett. Azonban híre megy, hogy közeledik a katonaság. Ekkor a fiatal költő Vajda János csodás pillanatai következnek: fölugrik egy kofa asztalára, lesöpri róla az almákat és a zsömléket, és a budai vár felé mutatva elkiáltja: „Esernyővel a kezünkben nem vívjuk ki a szabadságot! Fegyverezzük fel magunkat! Fel Budára: utánam!" A költőnek a szavait tett követi, nem kevesebben, mint húszezren vágnak neki a hajóhídnak.

A tömeg élén Szathmáryné Farkas Lujza, a Nemzeti Színház művésznője viszi a Szűz Máriás zászlót. Csoda, hogy nem szakad le a tömeg súlya alatt a hajóhíd. Mindeközben Josef Rosenbaum őrnagy, a budai térparancsnok besiet Táncsics cellájába, és arra kéri a foglyot, csendesítse le a kiszabadítására érkezőket, hiszen ő csak „a felsőbbség parancsa szerint járt el, és teljesítette kötelességét".Táncsics ezt nemcsak megígéri, de meg is teszi.

A helytartótanács, amikor Táncsics kiszabadítását követelik tőle, „sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett"! Ahogy Petőfi is leírta naplójába. „Nincs többé cenzúra!" - kiáltotta Táncsics felesége, Seidel Teréz férje cellájába lépve. Azután az életében először hintóba ültetett Táncsicsot vágtatva viszik át Pestre.

A Nemzeti Színházban a Bánk Bán előadását folyton megszakítják. A színházban történtek Jókai percei. A nézők ugyanis a kiszabadított Táncsicsot várják. Nem jön. Jókai nem engedi, hogy egy jelmezbe öltöztetett színészt léptessenek föl Táncsicsként! Az előkészített Bánk bánt mégsem lehetett végigjátszani. Az első felvonás után a közönség még időszerűbb, még frissebb szavakat, és érzelmeket követelt. Ekkor előállt Egressy - Petúr bán szerepében - és elszavalta a Talpra magyart, azután a szereplők mindegyike elénekelte a Szózatot, és a „Marseillaise"-t, majd a Rákóczi induló és a Hunyadi László hangjai lelkesítették a tömeget.

A közönség azonban egyre hangosabban Táncsicsot követeli. Táncsics otthon volt, törődötten, betegen. Tehát nem volt a színházban. Petőfi, Vasváry, a színház különböző pontjairól próbálták lecsöndesíteni a tömeget, de szavaikat elnyelte a kiáltozás. Ekkor Jókainak eszébe jutott, hogy a színpadról fog beszélni. Egyenesen a színfalak mögé sietett, ott találkozott Egressyvel, s szólt neki, hogy vonassa fel a függönyt. Aztán ott a színfalak mögötti félhomályban találkozott élete legszebb Gertrudiszával, Laborfalvi Rózával. A 23 esztendős Jókai, az egész napos események miatt estére már némiképpen kopott, sáros, átázott ruhában volt, cilindere benyomódott, szalagjába tűzve pedig nagy piros toll lobogott. Laborfalvi akkor 31 évesen egy apa nélkül nevelődő gyermekkel, de királynői karcsú termettel megáldva tündökölt. Elbűvölten nézte a színpadról szónokoló Jókait, majd odalépett hozzá, és kosztüméről levéve a nemzeti kokárdát, Jókai felöltőjébe fűzte azt. Óriási taps és éljenzés fogadta ezt a spontán cselekedetet, különösen az utána elcsattanó csók aratott tetszést. Innentől fogva Jókai és a vele hamarosan házasságot kötő színésznő szerelme, maga a forradalom, és a kezdődő szabadságharc jelképe is volt egyben.

A magyar történelem eme dicső napjáról Jókai alig négy nappal a forradalom kitörése után már írt. Az Életképek című lapban „Forradalom vér nélkül" címen, 1848. március 19-én jelent meg Jókai Mór cikke, melyben így írja le a március 15-i eseményeket:
„A mennydörgés azt mondja: Le térdeidre, ember, az Isten beszél. A nép szava is megdördült és mondá: Föl térdeidről, rabszolga, a nép beszél! Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-e az, írjátok föl szíveitekbe és el ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik. A nemzet történetében ez volt az epochalis nap. Ezentúl minden nap új dicsőséget fog számotokra hozni; a nép fölébredett, a nép követelte századok óta megtagadott jogait, minek láncait legközelebb találta."

Emlékezzünk méltósággal!

Lőrincz Miklós

Lőrincz Miklós