Nagyon pörgött a Baranya bisztró, ahol étlap nem volt, viszont pocsék volt a fröccs

Az idő - állítólag - mindent megszépít. De annyi aligha pereghet le belőle, amennyi után gyönyörűnek tűnhetne a Baranya bisztró. Pécsett, a Hal téren várta a betérőket a vendéglátóhely, ami minden volt, csak jó nem. Igaz, akadtak előnyei, különösen az árai tűntek barátságosak ételben, illetve italban egyaránt. De ma már hihetetlen lenne egy ilyen egység a belváros kellős közepén, bár a hatóságok örülhetnének neki, ha büntetni akadna kedvük.

Túl nagy képzelőerőre nem vall, ha a baranyai megyeszékhelyen egy gyorsbüfé, illetve egy kocsma „törvénytelen szerelemgyerekét" Baranyának nevezik el.

De a szocializmusban, a '960-as években az állami vállalatok vezetői sem éppen a kreativitásukról váltak híressé. Nem a kitett cégér számított, hanem a tartalom, amit nem sikerült feltornászniuk túlságosan magasra. Aki kora, vagy ízlése miatt soha nem tette oda be oda a lábát a mostani olvasók közül, az elgondolkodhat rajta, milyen lehetett a belső tér, ha ehhez még a múló évek torzítóan javító hatását is hozzátesszük.

De ne legyünk igazságtalanok! A Baranya bisztró a Baranya vendéglő utódaként jött létre, ezért utóbbi a nevéről tényleg keveset tehetett. Egyszerűen örökölte, csekélyke módosítással.

Mindez, mármint a profilváltásról szóló tudósítás a Dunántúli Naplóban 1962. május 19-én jelent meg, a címlapon, tehát fontos helyen. Nyilván a „Párizsi kávéház" sokkal elegánsabban hangzott volna, ám az meg egyenlő lett volna vendégsereg alapos megtévesztésével.

Szóval Baranya, meg a kevésbé igényes kaják, semmi bélszín, de még rántott borjúszelet sem szerepelt az étlapon. Igaz, étlap sem nagyon létezett, pontosabban a falra kiakasztott táblákra volt felírva, mit lehetett kapni. Mondjuk lecsós virslit tarhonyával, pörköltet rizzsel, meg hasonlókat. Ehető volt a koszt, ám egyben könnyen felejthető is. Ínyencek zarándokhelyeként nem emlegették a gyorséttermet, vörös, ötágú, csillagos alapon. De azért a pénztárgép gyakran csengett, jól nyomta a billentyűket a kasszírnő.

Az italok közül a sörökkel - azzal a két-, néha egyfajta csapolttal, pár üvegessel - lehetett kisebbet hibázniuk a szomjazóknak.

Borok helyett viszont néha olyan csigert adtak fröccsben, hogy jó lett volna uborka levének, ha esetleg valaki elfelejtett volna savanyúságot kérni a pultostól az ebédjéhez.

Akkoriban sem volt könnyű a hétköznapi szeszpiócák dolga, főleg fizetésnap előtt egy héttel. Amikor már mindegy lehetett mi kerül a poharakba, csak ártson a termék. A hegy levét már abban a világban is szorgos kezek hamisították, legfeljebb nem ipari keretek között, hanem présházak melléképületinek vegykonyháiban.

Akadt közöttük olyan is, ami a Varsói Szerződés hazai fegyverei között sem vallott volna szégyent, vegyi anyagként. Aki gyorsan lehajtotta, az járt jobban, mert kevesebbet szenvedett vele. Nem számított különösebben ihatónak, ellenben meg lehetett szokni. Legfeljebb torzult tőle az arc, zsibbadt miatta a máj, de a gondokat jól feledtette. Tömény szintén akadt a polcokon, az eredetüket meg ne firtassuk. Márkás piákért nem oda jártak a szalonvedelők.

Pucz Péter - Fotó: Csorba Győző Könyvtár, Helyismereti Gyűjtemény