Kispál a pszichológusról, meg Lovasiról

Az elmúlt hónapokban több orgánum is tényként közölte, válságba került Pécs rockjelvénye, az alternatív körökben ugyanúgy topzenekarnak számító, mint az első nyilvánosságban is rendkívül népszerű Kispál és Borz.

Az együttes frontembere, a gitáros-énekes, Lovasi András (képünkön jobbról) szavaiból az újságírók azt szűrték le, mindez elsősorban a „névadó" Kispál András (balról Kispi) már-már kóros passzivitásának köszönhető.

Akinek volt füle rá, kihallhatta a nyilatkozatokból, igen nagy a baj.

A zenekar feloszlása sincs már messze, suttogták bennfentesek, s erre utalt Lovasi új zenekara, a Kiscsillag felfuttatása is. Igaz, a régi zenész barátok (pl. Ózdi Rezső) felbukkanása, vagy Rátgéber László szerepeltetése eleve hitelesítették a Lovasi-féle, parádésra sikeredett kiscsillagos antrét, voltak, akik elhúzták a szájukat: így azért túl egyszerű lenne.

Nos, jelenthetjük: a baj nem ekkora. Sőt.

Az együttes „névadója", Kispál András ugyan a lehető legritkábban áll szóba újságírókkal, de a Pécsi Újság.hu munkatársaival - talán a régi ismeretség okán - ezúttal kivételt tett.

Hajlandó volt beszélni kezeléséről ugyanúgy, mint közelmúltbeli passzivitásának okairól és a zenekar reménybeli megújulásáról is.

Jubileumi koncert az év végén Pécsett, majd félév léállás és őszre új lemez - valahogy így tervezi a következő háromnegyed esztendőt a húsz évvel ezelőtt az Uránvárosból, ott is a Komarov Gimnáziumból elindult - és nem a tanárképzőről, de erről lesz még szó - zenekar, a Kispál és a Borz.

A kezdetek: a Komarovtól a Csinibabáig

Kevesen emlékeznek már, de a kilencvenes évek elején még egy lerobbant Barkas kisbusszal járták a megyét - például az immár klasszikusnak számító „Naphoz holddal" vagy a „Föld, Kaland, Ilyesmi" albumok azóta kultikussá vált nótáival. Koncertjeiken akkor még csak húsz-harminc ember ugrándozott, ám azóta, mint tudjuk, minden megváltozott.

Kispál András szerint a Barkas már a fénykorhoz tartozott. Luxus volt a javából - előtte ugyanis sokáig csak a vonatot jutott.

- Nagy beruházás volt, valamelyikünk kölcsönkért az apjától, abból a pénzből vettük meg a buszt. A Barkas hátsó ülése elől egy idő után eltűnt a lemez, még meghegeszteni sem tudtuk. Nem volt ugyanis mihez - de a szellőzés, a korabeli légkondi így viszont kitűnően működött - említi fel a régmúlt kalandok nyomdaképes részét, majd hozzáteszi, a nehézségek ellenére is nagyon szerette azt az időszakot. Szép idők voltak azok.

Bár a városi legenda szerint a tanárképzőn ismerkedtek össze a zenekar tagjai, a valóság más: egyedül Lovasi járt közülük a főiskolára, őt viszont - ahogy Kispál András ma kuncogva mondja -, végül is kirúgták a karról.

Ekkoriban valamennyien megfordultak azokon a munkahelyeken - például a korabeli gázműnél és a vízműnél -, amelyek gyűjtőhelyéül szolgáltak azoknak, akik „nagyon szerettek dolgozni".

- Abban az időben segédmunkásként üzemeltem - mondja a gitáros. - A Rezsőnek (Ózdi, basszus - a szerk.) viszont rendes állása volt, a gázműnél volt „szimatolós" (a szivárgást ellenőrizte - a szerk.), és mivel ez neki nagyon bejött, ha jól emlékszem, később mindhármunk dolgozott ilyen munkakörben.

A homályba vesző kezdetekről így mesél:
- Én Rezsőt ismertem, a basszusgitárost, ő meg a Bräutigam Ricsit, aki dobolt - asszem ő hozta be a Lovit hozzánk. Akkoriban a legendás Komarovba, a szakközépiskolai szakaszba jártunk, a Lovasi is odavalósi volt, csak ő három évvel alattunk járt. Ha így is volt, én a középiskolából egyáltalán nem emlékszem rá.
- Akkoriban több formációban is játszottam. Queent, meg hasonlókat adtunk elő, de miután ezt már akkor untam, ha nem jöttek volna a többiek, valószínűleg idejekorán abba is hagyom a zenélést.

Ekkoriban állt elő Ózdi Rezső azzal, hogy csináljanak valamit, így aztán egy présházban, majd a Szenesben kezdtek el próbálni - csakúgy, spontán, kötöttségek nélkül. Ebből nőtte ki magát a mai zenekar.

Rendszerváltás

1989-ben kinyílt a világ, egyre több klub alakult, s beindultak a koncertek is. Az évtized közepén hatalmasat fordult a banda szekere: egycsapásra lettek híresek a Csinibaba című filmmel, annak is elsősorban kicsit szomorkás betétdalával. Addig csak egy szűk réteg hallgatta a Kispált, ekkortól viszont hirtelen az egész ország rajongani kezdett értük.

Kispál úgy látja, abban az időszakban tényleg nagyot változott a zenéjük, de ő ezt nem a filmhez köti. Mint mondja, a Csinibabára mindenki óriási lelkesedéssel készült, s egyáltalán nem gondolták, hogy akkora sikere lesz, mint amekkora, bár - fűzi tovább -, annak azért ők is örültek, hogy egy olyan réteghez is eljuthatnak, amely korábban a létezésükről sem tudott.

A zenéjükbe, mint fogalmaz, nem a film nyúlt bele, sokkal jelentősebb momentum volt, hogy dobost váltottak előtte, s miután Csülök (Tóth Zoltán) bekerült az együttesbe, lényegesen bonyolultabb lett az együttes zenei világa.

Válság, pszichológus, ilyesmi - meg ahogy nőnek fák

Kispál András ma súlyos válságban van. Az utóbbi egy évben legalábbis másról sem szólt a rocksajtó.

Ahogy azonban Kispi mondja, ezek az interjúk Lovasival készültek, nem vele.

- Ő állította azt, hogy válságban vagyok. Én viszont nem vagyok egy Michelangelo, hogy úgymond, válságban legyek. Egyáltalán nem erről van szó, inkább arról, hogy egy ideig egyáltalán nem csináltam semmit, a többiek pedig ezt nem igazán méltányolták...

- Persze, mindent meg lehet magyarázni - vág bele részletekbe. - Az egész talán azzal kezdődött, hogy annak idején öttagúra bővült a zenekar, és ezzel számomra bizonyos kihívások el is tűntek. Trióban ugyanis mindig ott kell lenned - de a nagyobb létszám közben észrevettem, hogy lehet lazulni is, vagy valami ilyesmi. Lazultam is rendesen...Aztán meg rám szakadt egy olyan korszak, hogy én is úgy éreztem - amit vissza is hallottam innen-onnan -, hogy már nem tudok zenélni. Kiszaladt a talaj a lábam alól. Gyorsan el is rohantam egy pszichológushoz. Ő ugyan kikupált, de utólag is azt kell mondjam: az az állapot nekem nagyon kényelmes volt. Képzeld el: nem csinálsz semmit, csak ülsz otthon és nézed a padról, ahogy nőnek a fáid. Ez szerintem jó dolog.

A történteket utólag úgy értékeli, nem árt néha teljesen leállni - „sokan vannak így negyven körül", jegyzi meg halkan.

Azt azért hangsúlyozza, mindez nem jelentette egyben azt is, hogy úgy ment volna fel a színpadra, hogy az egész játék nem érdekli, hiszen akkor is ugyanaz, a kellemetlen szorongás volt benne a fellépések előtt - amit mások talán lámpaláznak hívnak.

Vissza a gyökerekhez

A „nyugalmi állapotnak" mostanra vége: az utóbbi időben egyre többet zenél a többiekkel, s az új dobos, Mihalik Ábel megjelenése sincs ellenére.

- Érdekes. Ha egy új ember megjelenik a képben, mindent megváltoztathat - vélekedik.

Kispál elmondása szerint dalaik úgy születnek, hogy beugrik egy hang, majd arra egy kis ének, jön néhány akkord, és így tovább - a spontaneitás mindig is meghatározó volt náluk. És az is, hogy, mint fogalmaz, mindig meg lehet újulni: megjön a kedv, kiemel a laposságból, s újra megszólal a hangszer - apróságokon múlik az egész.

- Bár szeretek fát aprítani, a zenélés azért mégsem olyan, mint a favágás, hogy csak odasújtasz egyet - teszi hozzá, felfedve titkát a virtuozitását kutatók előtt.

A beszélgetés lezárásaként azt mondja, mostantól össze kell szednie magát, hisz' nagyon számítanak rá a többiek. A jubileumi koncertsorozat után fél évre még a koncertezéssel is leállnak, hogy ősz tájékán megjelenhessen az új Kispál-lemez.

„És hogy utána mi lesz, meglátjuk".

A december 28-i, a pécsi, városi sportcsarnokban rendezendő estre mindenkit meghívtak, aki valaha is megfordult az együttesben.

Kispál fenti mondata, némileg módosítva, itt is megállja a helyét: negyven körül sokan így lennének ezzel. Magyarán: vissza oda, ahonnan indultak, vissza a gyökerekhez.

Bóka Máté - Pauska Zsolt