Filmkritika: Charlie Wilson háborúja

Érzékeny téma ez, napjainkban ugyanúgy, mint a film kezdetének időpontjában a nyolcvanas évek legelején az Egyesült Államokban csak néhány évre a megszégyenítő vietnámi kivonulástól. De szerencsére mindig vannak, akik elszántan képesek harcolni a kommunizmus ellen, ilyen személy Charlie Wilson (Tom Hanks) liberális képviselő, még akkor is, ha egy Las Vegas-i elitklub körmedencéjéből némi kokain után, két táncosnő mellől követi az afgán fejleményeket.

Charlie Wilson laza és érdekli a külpolitika, érdekelheti is, mivel ő reprezentálja az amerikai képviselőházban a második számú texasi választókerületet. Főszereplőnk, mint elkötelezett kommunistaellenes, minden befolyását latba vetve megduplázza azt az ötmillió dolláros keretet, amelyből az afgán ellenállókat pénzeli az USA és ezzel elindul a lavina. Ezen a ponton kapcsolódik be a történetbe, a szigorúan „vallásos", dúsgazdag, antikommunista Joanne Herring (Julia Roberts), aki aztán még tovább löki Wilsont, hogy még több pénzt szerezzenek a mudzsahedineknek.

Az események (az első tizenöt) perc után jelentősen felgyorsulnak, Wilson Pakisztánba megy, ahol az elnök és emberei finoman szólva se sok empátiával kezelik tájékozatlanságát az ügyben („Tízmillió dollár? Ez valami vicc?", „A CIA valóban nincs a helyzet magaslatán, ha nem vettek észre 150.000 szovjet katonát, akik bevonultak Afganisztánba."), és a tárgyalás után elküldik egy határ menti menekülttáborba, ahol a földönfutóvá vált embereket látva és hallgatva elkötelezi magát a valódi támogatás mellett.

De közben otthon is kezd élessé válni a helyzet Wilson számára: kivizsgálják Vegas-i estéjét. Közben az afgán ügyben, partnerére lel a görög származású, Gust Avrakotosban (képünkön), a CIA rebellis elemzőjében, akinek alakja a film legnagyobb dobása. Együtt aztán annyira belendülnek, hogy Egyiptomot, Pakisztánt és Szaúd-Arábiát és Izraelt (!) egy abszurd szövetségbe kovácsolva szerzik meg az afgánok számára azokat az orosz gyártású fegyvereket, amelyekkel, leszedhetik a szovjet helikoptereket. Ez a hidegháború, amerikai fegyverekkel viszont valódi háború lett volna. A dolog olyan sikeres, hogy az ellenállók, két év után már egymilliárd dolláros költségvetésből szerzett Stinger rakétáikkal űzhették ki a szovjeteket és közben Wilson is megússza a vádakat.

Mike Nichols alkotása merész vállalkozás abban az időben, amikor az Egyesült Államok lassan hét éve vív háborút Afganisztánban. Merész a hangnem, ahogy gyakori káromkodásokkal spékelt, néhol igen cinikus egyenes beszéddel próbálják átlátni és megoldani az egész problémát. A valós történeten alapuló film ebből kifolyólag olyan humorarzenállal rendelkezik, ami valóban nemcsak szórakoztatóvá, de elgondolkodtatóvá is teszi. Ugyanakkor nem habozik bemutatni a szovjet hadsereg az afgánok ellen elkövetett háborús bűneit sem. A három fő karakter egyéni, ügyesen kigondolt és izgalmas, akiket kiváló színészek formálnak meg. A leghálásabb, azért a görög Gust szerepe, aki egyszerre éles látó szakmai kiválóság, de modorában egy kőbunkó is - a hellén-amerikai Torrente (kicsit több aggyal).

A film pozitívumait erősíti, az a gyorsaság, ahogy reagáltak a jelenlegi helyzetre, az a leleményesség, ahogy rátaláltak erre az igaz történetre, az a stílus, ahogy sikerült formába önteniük, és az az önkritika, mely kimondottan hibáztatja az amerikai nemtörődömséget a mostani súlyos helyzetért. Hollywoodnak sikerült egy igazán okos, egyéni, gyilkos humorral átszőtt, de komoly filmet készítenie, amit azok figyelmébe ajánlanék, akiket érdekel a közelmúlt történelme és vevők a szatirikus hangnemre.

Vetítési időpontok (Cinema City, Plaza):

Vasárnap: 10h, 12h, 14h, 16h, 18h, 20h
Hétfőtől szerdáig:    14h, 16h, 18h, 20h

Balikó Gergő