Egy esztendeje él szobafogságban Kakas János volt válogatott kézilabdázó - Nem adja fel

2021. április 11. vasárnap 11:14

Mindenki akkor jár a legjobban, ha Kakas János határozottan a sarkára áll. A jobb sarkára. A jó sarkára! De valljuk be, az egykori válogatott kézilabdázó, olimpiai résztvevő ettől elég messze van. Immár egy éve szinte szobafogságban él a korábbi örökmozgó. De fel nem adta a küzdelmet, öt műtét után sem csüggedt el.

Saját bevallása szerint is sokat változott az elmúlt tizenkét hónap alatt Kakas János. Egy banális lépcsőházi baleset alaposan átalakította a sorsát. Két mankóval, egy „lábgéppel", a háta mögött majd' fél tucat operációval, sokkal türelmetlenebb, ingerlékenyebb, mint valaha. A kedve sincsen a csúcson, a megszólaláson is sokat gondolkodott, de a gyógyulás felé vezető terápiában talán ennek is lehet majd pozitív szerepe.

- Immár egy esztendeje történt velem a súlyos lépcsőházi baleset - idézte fel kálváriájának első pillanatát Kakas János. - Tojásokkal a kezembe igyekeztem felfelé az emeletre, de rosszul tettem a jobb lábamat, megbillent az egyensúlyom. Visszafelé akartam lépni, megoldva a helyzetet, ám nem sikerült. A több tálca rántottának valót eldobtam, mégsem sikerült megkapaszkodnom, visszaestem jó pár lépcsőfokot. Amikor leértem, az úgynevezett ugrócsontom a helyes álláshoz képest sajnos 90 fokkal elfordult. Másnap már a kés alatt voltam.

Szöuli kaland

Az 1988-ban, Szöulban megrendezett nyári olimpián ott lehet a kézilabda-válogatott tagjaként Kakas János. A Pécsi MSC-ből vívta ki a kerettagságot, de az ötkarikás játékokon pályára nem lépett. Ennek ellenére sincsen az egykori irányítóban keserűség, pedig pár perc talán juthatott volna neki. A nemzeti csapat a negyedik helyen végzett, ami óriási sikernek számított. De a bronz elúszott, ezért olimpiai járadék sem járhat érte. Bár János vélhetően abból sem részesülhetne, mert bár benevezett játékos volt, de egyik mérkőzésre sem írták be a jegyzőkönyvbe.

- Ennyi idő alatt szinte minden csont meggyógyul.

- Nem is az összeforrással lett a gond, hanem azzal, hogy érzéketlenné vált a jobb sarkam környéke. Sokszor nem érzem, mintha nem lenne a lábam része, máskor meg folyamatosan zsibbadásra panaszkodom. Ráadásul a táppénzes időszakom is lejárt. Azt mondták, semmi baj, a kezeim épek, tudok dolgozni. De én gépkocsival jártam az utakat, vezetni pedig jelenleg még képtelen lennék.

- Egykoron rengeteget lépcsőzött, edzett a pécsi sportcsarnokban, most meg két emelet megmászása is komoly szenvedést jelent?

- Gondoltam már rá, milyen jó lenne megint kicsit futkározni, izzadni. A lábizmaim alaposan leépültek. Ha nem lettem volna élsportoló, nem is tudom, hová sorvadtam volna.

- Keserű a hangja, de azért még nem adta fel, ugye?

- Nem, azt soha nem tenném. Tartozom ennyivel Valériának, életem párjának, aki rengeteg terhet vállalt át tőlem. Nem csak a tehetetlenség bosszant, hanem a korábbi életem elvesztése is. Csupán 63 éves vagyok, nyugdíjba nem mehetek. Remélem, várnak még rám hosszú fuvarok a fővárosba, meg vissza. Most nagy boldogság lenne megpakolni a furgonomat, aztán irány a kereskedők, vinném nekik a gyógyteákat.

- Mivel telnek a napjai?

- Ennyit még soha nem néztem a képernyőt, mint az utóbbi időszakban. Szerencsére rengeteg sportműsor közül válogathatok. Ennek ellenére idegesít, hogy már fejből tudom a programokat. Akad olyan sorozat, aminek az epizódjait háromszor láttam. Ebbe azért szellemileg nagyon bele lehet fáradni.