TGM: Orbán Viktor józanabbul kormányozna

- Miért gondolják Önök úgy, társadalomtudósok, szakszervezeti vezetők, környezetvédők és művészek, hogy nem szabadna felbontani ezt az egységes biztosítási rendszert?

- Itt két problémáról van szó. Az egyik az, hogy a társadalom többségének a meggyőződése szerint - amint a felmérésekből tudjuk - az egészségügy jelenlegi rendszere szörnyű állapotban van és változtatásra szorul. A másik pedig az, hogy a kormányzat tervei, amelyek különféle külföldi modellek alapján készültek el, benyomásunk szerint nem javítanának, hanem rontanának a helyzeten, növelnék az egyenlőtlenséget, különféle egészségügyeket hoznának létre a szegények és a gazdagok számára. Ez együtt a különféle takarékossági intézkedésekkel, amelyek eredménye kórházbezárás, intézmények szétverése lett, azt eredményezi, hogy a helyzet nyilván tovább fog súlyosbodni, amennyiben az üzemeltetési jogokat privatizálnák. Nota bene: az üzemeltetési jogok privatizálásával kapcsolatban a Fidesz is hasonló véleményen van, legalábbis a múlt hónapi állás szerint, mint a kormányzat. A Fidesz pusztán csak a kórházaknak mint intézményeknek és mint ingatlanoknak privatizálása ellen van, amit én helyeslek, de nem tartok kielégítőnek.

- Ön mit tartana jónak?

- Természetesen nem vagyok egészségügyi és közgazdasági szakértő, tehát én azokra hallgatok, akiknek a véleménye meggyőzőnek tetszik. Azokra hallgatok, akik azt gondolják, hogy az állami egészségügyet fönn kell tartani és át kell alakítani. Meg kell tartani a valódi kockázatközösséget, meg kell tartani az egészségügynek azt a humanista funkcióját, amely mindenféle üzleti szemponttól teljesen függetlenül a rászorulóknak, a szenvedőknek segítséget nyújt, lehetőleg ingyen, de ha ez nem lehetséges, akkor nagyon olcsón, s erre módja van egy olyan modern országnak, mint Magyarország. Kétségkívül a helyzet nagyon rossz és nagyon nehéz, reformra szükség van, de nem erre a reformra, hanem éppen ellenkező irányú reformra.

- Ez a reform tehát rosszabb helyzetet eredményezne, valószínűleg hasonlítana ahhoz, amit a Sicko című dokumentumfilmben láthattunk, ami arról szól, hogy az Amerikai Egyesült Államokban milyen az egészségügyi helyzet, hogyan vált ketté, ha jól emlékszem a számra, 52 millió embernek nincs biztosítása. Megdöbbentő volt sokak számára, hogy például Kubába mennek titokban azok, akik végül valamiféle egészségügyi ellátáshoz akarnak jutni.

- Kitűnő film, ugyanakkor nem ehhez kell magunkat hasonlítani, hiszen az Egyesült Államokban egészen szélsőségesen rossz a helyzet e tekintetben. A nyugati tőkés országok nem mindegyikében van ilyen rossz helyzet, hiszen pont az USA északi szomszédjában, Kanadában eléggé vonzónak nevezhető és mindenkire kiterjedő, bár nagyon lassú egészségügy van, igen hosszú várólisták vannak ott is, és nehéz hozzájutni a kezelésekhez. Személyes tapasztalatból tudom, hogy hasonló a helyzet Nagy-Britanniában, ahol néha egy szakorvosi rendelésre 8-9 hónapot kell várni. Addigra lehet, hogy már tárgytalan lesz az egész, vagy még súlyosabb állapotba kerül a beteg. Még egy pszichiáterhez eljutni is fél év időnként. Kétségkívül alulfinanszírozott az állami egészségügy ezekben az országokban, már csak azért is, hogy kényszerítse az embereket arra, hogy a magánbiztosítókhoz átigazoljanak. Nekünk - meg egyáltalán mindenki másnak - modellekre van szükségünk, nyilvánvaló, hogy a skandináv országok modelljei vonzóbbak, és itt nem arról van csak szó, hogy azok gazdag országok, hanem arról van szó, hogy egy olyan országban, ahol mindenkire kiterjed a szociális és az egészségügyi gondoskodás, azok az országok lesznek aztán gazdagabbak és fejlettebbek.

- Tehát pont fordítva működik a dolog.

- Ez az egyik része az ügynek. A másik része viszont politikai jellegű, amennyiben itt most egy csapásra megszűnt az a helyzet, hogy a kormány terveivel rutinszerűen a jobboldali ellenzék és a hozzá vonzódó hasonló erők álltak szemben és terjesztettek elő követeléseket. Ez a most már nem is 140, hanem 160 vagy még több ember, akik aláírták ezt a tiltakozó nyilatkozatot, ezeknek az elsöprő többsége baloldali, emblematikusan baloldali ember. Itt látszik, hogy mindenfajta konfliktus ellenére az összes szakszervezeti vezető ebben benne van, zöldek, kommunisták, szociáldemokraták, mindenféle baloldali társadalomtudós, úgyhogy ez nagyon-nagyon széles, de kétségkívül baloldali összefogás. És hát ugye nem mondhatja többé senki azt, hogy van Magyarországon egy baloldal, ami nagyjából támogatja a kormány terveit és van egy jobboldal, amely ellenzi, mert ez nem így van. A kormánynak nemcsak jobboldali, hanem baloldali ellenzéke is van ma már, természetesen ez utóbbi gyönge, de ennek a jelképes és szimbolikus és pszichológiai jelentősége szerény nézetem szerint nem csekély.

- Ön szerint, ha ilyen ellenállás van ezzel a törvénytervezettel kapcsolatban az országban, akkor miért ez a végtelen elszántság, amivel ezt mindenképpen be akarják vezetni? Lényegében jobboldal, baloldal ellenzi, szinte az egész ország ellenzi, miért ragaszkodnak akkor ehhez ennyire?

- Ha a kormányzati tényezők a maguk kormányzati szakértői segítségével meg vannak győződve ennek a helyességéről, akkor doktriner módon végrehajtják. Föltehetően nem akarnak rosszat, nem ez az érdekes, hanem az, hogy tévednek. Pontosan elég ez. A másik tényező pedig az, hogy az ország kettős harapófogóban van. Az egyik az Európai Unió és a nemzetközi pénzügyi intézetek nyomása, ami arra kényszeríti az országot, hogy csökkentse a deficitet, az államadósságot, egyensúlyi politikát folytasson, ami azt jelenti, hogy az állami kiadásokat radikálisan meg kell nyirbálni és a bevételeket radikálisan meg kell növelni. Ha nem volna a gazdasági liberalizáció tény, nem mozoghatna szabadon a tőke, akkor azt egy baloldali kormány a hagyományai értelmében a tőke megadóztatásával tudná elérni, viszont a tőkemenekülésnek olyan lehetőségei vannak ma, amelyek korábban soha nem voltak. A kelet-európai országok külön-külön, elszigetelve ebből a harapófogóból nem tudnak kimenekülni.

- Mi lenne akkor a megoldás?

- A megoldás egyrészt a szegény országok összefogása az Európai Unión belül és azon kívül is, másrészt pedig a tőke megadóztatására vonatkozó szabályokat át kell gondolni, a liberalizációt részben vissza kellene vonni, azért, hogy ne a legszegényebbekkel fizettessék meg a rendkívül súlyos gazdasági, szociális, egészségügyi, demográfiai, szakképzettségi, kulturális válságból származó összes problémát. Az ország nagyon súlyos helyzetben van. Nem irigylem sem a mostani, sem a következő kormányt, hiszen nagyon csekély a mozgástere, de nem hiszem, hogy szükség volna a szociális rendszereknek ilyen radikális leépítésére, mint amire a jelenlegi kormány készül. Bár meg kell mondanom, hogy a mostani adottságok között nem tudom elképzelni, hogy egy Orbán Viktor-féle kormány nagyon mást csinálhatna, talán valamivel józanabbul járhatna el, a tapasztalatokból kiindulva, de a keze mindenkinek meg van kötve a kelet-európai kis országokban. Igaz ugyan, hogy a nép azért megmutathatja a nemzetközi nagytőkének, a kormányzatoknak, az Európai Uniónak meg mindenkinek, hogy vannak dolgok, amiket nem nyel le, nem fogad el és vele is kell számolni. A mostani ellenállás talán megmutatja ezeknek az erőknek, hogy némiképp vissza kell vonulniuk.

- Az ön tapasztalatai szerint, ha egy nép megmutatja, hogy mit akar, akkor ezek a bizonyos körök, amelyeket ön említett, odafigyelnek, vagy tesznek valamit, vagy adnak valami engedményt, hogy a nagyon megkötözött kéz szorítása enyhüljön?

- Nézze, a nemzetközi nagytőke nem arról nevezetes, hogy ostoba. Ha komoly ellenállásba ütközik, akkor képes taktikai visszavonulásra. Dél-Amerikában, ahol egy nagyon komoly baloldali fordulat ment végbe, ahol számos tekintetben megtörték a működő nagytőke hatalmát, ezt meglehetősen rugalmasan és értelmesen reagálta le a nemzetközi nagytőke, de ugye erre nem lehet számítani. Azt hiszem, hogy hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy az életünk konfliktusokban és harcokban telik el. Nem fog a közeljövőben, vagy talán soha bekövetkezni az a helyzet, amikor békében, szervesen és harmonikusan javuló helyzetben fogunk élni. Annyi a miénk, amennyit kiharcolunk magunknak. A szegények aztán végképp nem számíthatnak másra, csak saját magukra. Nem számíthatnak a kormányzatokra, a politikai pártokra, az országgyűlésre, a vállalkozókra, a nemzetközi intézményekre, csak saját magukra. Ez a szomorú konklúziója ennek az egész helyzetnek. Nagyon fontosnak tartom, hogy emberek, akiknek szavuk és némi tekintélyük van, odaállnak a szegények mellé, s legalább egy gesztussal - nem akarom eltúlozni a jelentőségét, ez csak egy gesztus -, elgondolkodtatnak embereket mind a magyar nép, mind a magyar nép vezetői körében. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz.

(lanchidradio.hu)