Évforduló: a nándorfehérvári diadal

Részlet a Múlt-kor c. törtenelmi portál összefoglalójából:

"(...) Már július 4-én este dörögni kezdtek az ágyúk, működésbe léptek az ostromgépek. A szultán nem akarta még erőltetni a rohamot, hanem a folyamatos golyózáporral kívánta a falakat elpusztítani. Ez eredményesnek bizonyult, mivel Brankovics György július 13-án már ezt írta levelében: "a török, szárazon és vízen megszállván Nándorfehérvárat, éjjel-nappal szünet nélkül törette ágyúival a falakat, s már egy tornyot teljességgel lerontott." Ezalatt július 7-e körül találkozott a két János, Hunyadi és Kapisztrán Péterváradon, hogy kidolgozzák a vár felmentési tervét. Az önkénteseknek köszönhetően a keresztes had felduzzadt, de a törökök még így is komoly túlerőben voltak.

Legelső feladatként a flottát kellett eltávolítani a Dunáról. A hajókat azonban nagyon korszerűen szerelték fel. Velük szemben kis sajkáknak kellett volna felvenni a küzdelmet, többségüket sebtében alakították át "hadihajóvá". A vízi csatára július 14-én került sor. A kis hajók kihasználták a folyó gyors sodrását, és számíthattak a nándorfehérvári rácok támogatására. Tagliacozzo, az egyik szemtanú is elismerte küzdőszellemüket. "Ezek a polgárok ugyan mind görögkeleti szakadárok, de azért a török kérlelhetetlen ellenségei, bátor és kiváló harcosok, akiktől a törökök jobban félnek, mint másoktól. Különösen jártasak ezek a vízi csatákban, soha meg nem futamodtak, ővelük töltötte fel Szilágyi az előbb említett hajókat." A kettős támadás bevált, a keresztények fokozatos őrölték fel a törökök ellenállását. Az ostromgyűrű egyik láncszemét sikerült széttörni.

A dunai kudarc után II. Mehmed végső csapást kívánt mérni az ostromlottakra. Fokozta a tüzérség nyomását, majd július 20-án elhallgattak az ágyúk. Másnap a szultán általános támadást rendelt el, ekkor - az egyik kortárs szerint - "a törökök iszonyú lármát csapva, mindenünnen nagy tömegben rohannak a várra, akár egy feldühödött méhraj vagy mint ordító oroszlánok, készen a zsákmányra. Némelyek rőzsecsomagokat, szalmát, földet, trágyát, hamut szórnak a sáncokba, mások karókat, fákat dobnak bele; ismét mások mint ragadozó farkasok föld alatti alagutakon jönnek...". A romos falakon gyilkos küzdelem kezdődött, és tartott hosszú órákon át. A törökök kezdték megtörni a védők elkeseredett ellenállását. Hunyadi a fellegvárból irányította a katonákat, de ekkor már személyesen kellett közbeavatkoznia. Az oszmánok szemében félelmetes hírű hadvezér megjelenése megrettentette a támadókat.

A védősereg szinte eksztatikus állapotban harcolt. A várfalakon megjelentek a török hadi jelvények is, ám ekkor Dugovics Titusz az egyik zászlótartóra támadt. Bonfini szerint "mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe leugorva, magával rántotta." Ekkor érkeztek meg a pihent keresztesek, az oszmánok soraiban pánik tört ki. Reggelre már csak a halott törökök maradtak a vár közvetlen környékén. (...)

A 12 órás ostrom mindkét oldalon komoly veszteségeket okozott. Hunyadi az oszmán halottak számát legalább 8 ezer főre tette. A törökök vissza is vonultak lövegeik védelmébe. A magyarok cselre gyanakodtak, ezért a fővezér megtiltotta, hogy a katonák elhagyják a várat. Ez érthető is volt, mivel a keresztesek között határtalan lelkesedés tört ki, ami könnyen vezethetett fegyelmezetlenséghez. Néhányan azonban kiszöktek, és összecsaptak az oszmánokkal. A Száva túlpartján tartózkodó da Capistrano is aggódva figyelte a fejleményeket, ezért csónakba szállt, hogy megállítsa a katonákat.

Ők azonban ellenkezőként értelmezték a barát megjelenését, egyre többen és többen vették fel fegyvereiket. Ezt látva már a ferences szerzetes sem tudott mit tenni, maga is elindult az ellenség felé. A rohamot már Szilágyi sem tudta megállítani, és a Száva partjáról is csatlakoztak a keresztesek. Az ekkor már szinte szentként tisztelt Kapisztrán a török ágyúkhoz irányította csapatait. Hogy itt pontosan mi történt, arról nincsenek forrásaink. Mindenesetre a lövegek a keresztények kezére kerültek: a katonák szinte fejvesztve menekültek. Talán a szultán szolgálatában álló keresztény tüzérek döbbentek rá, hogy kivel állnak szemben.

Hunyadi is látta a fejleményeket: 10-12 ezer fős seregével kivonult a várból és hátba támadta a keresztesekkel harcoló oszmánokat. A sorokban iszonyatos pánik tört ki, egyes babonás katonák azt hitték, hogy a holtak is ellenük fordultak. II. Mehmed azonban nem ismerte el a vereséget, még egy utolsó ellentámadást vezényelt, de mindhiába. Az ágyúk most már a magyarok szolgálatában álltak, és hatalmas pusztítást végeztek. A szultán sem tudott már mit tenni a felbomló csapatokkal, ráadásul maga is megsebesült. Kapisztán János még kísérletet tett, hogy rávegye Szilágyit a török üldözésére, de a tapasztalt katona ezt nem látta jónak. A már említett Tagliacozzo érzékletes képet adott a menekülésről. "De ezen az éjjen, ez után az óriási és szörnyű öldöklés után, eltemetvén azokat, akiket még tudtak, és elhagyva minden jószágukat, amit a keresztesek romlására magukkal hoztak, megrettenve és félve futva menekültek...". Az ország kulcsa Magyarországé maradt.(...)

A TELJES ANYAGOT ELOLVASHATJA: ITT!

Forrás: mult-kor.hu