Újabb pécsi, legendás helytől búcsúzhatunk: a Kuba presszót is elsodorta az idő

Igyekeztek az elvtársak haladó szemléletűnek látszani. A kubai forradalom 1959. január 1-én győzött, Pécsett pedig a Tarr Imre utcában, 1966.őszén már nyitva állt a Kuba presszó. A névválasztásra különösebb indok nem akadt, lehetett volna „Légyott", esetleg „Bányászlámpa" is, de a karibi sziget lett a befutó. Túlélt rengeteg eseményt, ám a csillaga lehanyatlott, immár végérvényesen.

Bárhonnan is nézzük, ritka „ronda" épületek azok, amik a mai Kerényi Károly utcában állnak.

Igazi sablonbetonokként nőttek ki a földből, földszintes „házak" voltak, a bejáratuknál azért igyekeztek némileg megtörni az egyhangúságot.De vacaknak mégsem nevezhetnénk egyiket sem, mert betöltik szerepüket manapság is. A nyitásról a Dunántúli Napló 1969. november 6-án számolt be, egy diszkrét, keretes, nem túl hivalkodó hirdetésben.

Bezzeg a belső tér! Nádból, vagy azt utánzó műanyagból (ezt csak a bennfentesek tudhatják) térelválasztó elemek, az egyik hatalmas falon meg kubai életképek jelentek meg, festmény jelleggel.  Modern freskóként, a szocializmus építését mutatva be.

Gyakran élő zenével, esténként táncoló párokkal az előtérben,a lakótelepi munkások őszinte örömére. Sokáig jó volt a szocialista színvonal, de azért az sem tarthatott örökké.

Ismert zenésznek számított Pécsett Mihalik Imre zongorista. Róla egy esetben, 1969. augusztus 9-én azért írt a baranyai napilap, mert megszállott kottagyűjtőként tartották számon. Közel másfél ezer mű lejegyzett változatát szerezte meg, aprólékos munkával.

Egész addigi szakmai élete minden részlete a rendelkezésére állt. Ezek után el lehet képzelni, micsoda műsoros kavalkádot tudott előadni, az eltérő irányzatú muzikális világokban. Egy fotót is közöltek róla, de a kor nyomdai színvonalának következtében, arról még az édesanyja sem ismerte volna fel a fiát.

A bányák bezárását követően jelentősen csökkent a fizetőképes kereslet. A lakosság is elöregedett, megváltoztak a fogyasztói szokások. Erre azonban átmeneti megoldásként bedobták a villogó, zenélő nyerőgépeket, meg a sokáig kitolt nyitvatartási időt. Ami nem szokott a nívó emelkedésével járni.

Balhék, szóváltások, néha verekedések borzolták a kedélyeket. A körzeti rendőrök sem tébláboltak idegenül a környéken.

Egy korabeli bérlő, „Tubi bácsi" sokat tudna mesélni az éjszakai életről, ami nála zajlott. Emberi sorosok, de inkább tragédiák bontakoztak ki az az esti félhomályból. Vagyonokat nyeltek el a „félkarú banditaként" emlegetett játékgépek, a reménytelenség jegyében.

Sokan szerették volna megtöbbszörözni a pénzüket, de lassan lenullázták a vagyonukat. Miközben fogyott az ital, a sűrű cigarettafüstben.

Sokáig tartott zárva az egység, illetve hétvégén, nem a legifjabb generáció kedvéért, de még rendre kinyitott. Talán a nosztalgia tartotta fenn pár évig, fél évtizedig.

Manapság azonban ennek már véglegesen befellegzett.

A gitáros neoncégér eltűnt, jelenleg valami olaszos hely bontakozik ki, bár még zajlanak az átalakítási munkálatok. Átkerült a hangsúly Európába, igaz, már Fidel Castro sincsen közöttünk hosszú ideje.

Pucz Péter - Fotó: Löffler Péter