Ózdi a Kiscsillagból: itt nőtt fel és azt mondja, a C-dúr C-dúr maradt

Az uránvárosi Komarov gimibe, a jelenlegi Babits Gimnáziumba járt Kispállal egy osztályba, Lovasi András három évvel alattuk. A nyolcvanas években a Beatlesen, Led Zeppelinen felnőtt lakótelepi srácok zenekaralapítási lázban égtek. A sokáig csak szóban élő zenekarok közül valósult meg 1987-ben a középiskolai garázszenekarként induló Kispál és a Borz, melynek alapító tagjai között volt Ózdi Rezső is. Csaknem húsz év kihagyás után ismét együtt zenélnek a Kiscsillagban.

- Uránvárosi gyerek voltál, és itt alakult meg a magyar zenei életben később meghatározó Kispál és a Borz zenekar. Hogyan indult ez a lakótelepi miliőben?
- Nekem abszolút köthető a zenélés Uránvároshoz. Azonkívül hogy ekkor kerültek a kezembe olyan nagylemezek, mint a Beatles-től a Revolver vagy a The Clash-től a London calling, közvetlen emlékem, hogy amikor nyolcadikosok voltunk itt Uránvárosban, egy iskolai rendezvényen fellépett egy zenekar, a Candy. Előtte rockzenészt csak TV-ben láttam. Ezeket a srácokat arcról ismertem a lakótelepről, és nem is tudtam, hogy zenélnek. Érdekes felfedezés volt, hogy a környékünkön alakuló zenekarokban, melyek példaképet jelentettek számunkra, ugyanolyan srácok zenélnek, mint mi.

- Hogyan találtál társakra ebben a zenei érdeklődésben?
- A középiskolában kezdődött, szintén itt Uránvárosban, az egykori Komarov Gimnáziumban. Szokás volt akkoriban, hogy minden évben elvittek minket mezőgazdasági táborba szilvát szedni. Ültünk a szilvafán öten, és kiderült, hogy mindenkit érdekel a rockzene. Ott ült Kispál András is, aki már akkor a gitározásra volt hangolva. 14 éves koromban ismerkedtünk meg. A zenekarcsinálás mellett a foci volt a másik elfoglaltságunk a lakótelepi groundokon, ahova lejártunk délutánonként.

- Mit jelentett a „zenekarcsinálás"?
- Általában ez úgy működött, hogy megbeszéltük, kinek mi a kedvenc zenekara, és akivel minél több fedte egymást, azzal csináltunk zenekart. De ezek inkább szóban megalakult zenekarokat jelentettek. 14-15 évesekként még hangszereink sem igen voltak, viszont örökké ez foglalkoztatott minket.

- Mikor fordult komolyabbra a zenélés az életedben?
- Sokan eltávolodtak a zenétől, miután kikerültek középiskolából. Azonban kevesen, mint Kispál András is abszolút rockzenében gondolkodtak. Ők vittek el engem is ebbe az irányba. Szerettem velük lenni, szokás is volt a lakótelepen ez az úgynevezett bandázás. Ekkor mindenki nagy zenekaralapítási lázban égett. Igazából engem ez orientált, meg a Kispál és a Lovasi. Akkor már hangszereik, erősítőik voltak, konkrét tervekkel rendelkeztek, és meg is tudták fogalmazni, mit akarnak csinálni. Sőt, ezeket elég nagy arányban meg is valósították.

- Innentől akkor kézbe kerültek a hangszerek, próbáltatok, és tanultatok zenélni?
- Igen, elindultunk. Eleinte külföldi vagy magyar zenekarok számait próbáltuk eljátszani, de leginkább egymástól tanultunk. Ez a mai napig működik. Nekem ma is az az elsődleges forrás, hogy zenészekkel, zenekarokkal beszélgetünk zenéről, egymás lemezeiről.

- Aztán 1989-ben elváltál a zenekartól. Miért alakult így?
- Egy dologra nem igazán lehet visszavezetni. A zenekaron belül voltak feszültségek, talán a hirtelen egymásra találás után jöttek a hétköznapok. Ezenkívül nem gondoltam akkoriban, hogy nekem rockzenésznek kell lennem, hogy csak ez az egy legyen az életemben. Hogy most újra ezt csinálom, furcsa érzés épp ezért, bár ezúttal kicsit jobban megadtam magam a sorsnak.

- Hosszú időre kiléptél akkor a rockzenei világból, miközben a Kispál és a Borz befutott zenekar lett. Hogyan kezelted ezt a dolgot?
- Az ismeretség megmaradt, alkalmanként elhívott vendégként a zenekar koncertre. Természetesen újra és újra előjött bennem, hogy mi lett volna, ha én is... Ugyanakkor meg mai napig nagyon szeretem a feleségemet, akivel szintén Uránvárosban ismerkedtem meg. Rendszeresen visszajárunk ide édesanyáinkhoz, mondhatni hazajövünk. Úgy érzem, a zenekarral járó életforma nem feltétlen állt volna a családi élet mellé. Az életemben pedig mindig értek olyan örömök, amik kárpótoltak, és mellettük nem foglalkoztam a zenekarral. Nem volt bennem irigység. Nem is zenekartagokként láttam őket, mert teljesen más közegben találkoztunk. Lovival horgászni jártunk, és a csaliról, meg a fogásról beszélgettünk.

- Hogyan kerültél vissza a zenekari közegbe?
- Amikor negyven éves lettem, a megteremtett családi biztonság mellett kicsit unatkoztam. Ilyenkor az ember jó esetben elkezdi megvalósítani azokat a célokat, amelyek fiatal korában elmaradtak. Nálam adta magát a zenélés. Ekkor csörgött a telefonom, a Lovasi hívott, hogy csináljunk zenekart. Ez lett a Kiscsillag.

- Égből villámcsapás volt?
- Nem egészen. Folyamatosan léptem vissza a zenekari életbe. Egy vendégzenélés után éreztük, hogy ezt folytatni kellene. Kezdetben a Kiscsillag hobbizenekarnak indult. A visszatérés inkább lelkileg volt kérdés számomra. A 'Ki vagyok én?' kérdése mindig fenn állt bennem. Ma is azt mondom, hogy nem vagyok rockzenész, csak éppen most ezt csinálom.

Takács Tímea - Fotó: Dittrich Éva