Lőrincz Miklós: A doni mementó

E cikknek nem célja, hogy az eseményeket minden oldalról, tárgyilagosan mutassa be. Ebben a rövidke írásban a magyar katona helytállásáról emlékezem meg.

A Donnál voltak ugyan olyan egységek, melyek az ellenség nyomására rövid időn belül visszavonultak, de voltak olyanok is, melyek több napon át föltartóztatták a szovjet támadásokat. Arra, hogy a hadsereg bármely csapatrésze harc nélkül, fejvesztve özönlött volna hátra, nem nagyon akadt példa.

A 2. magyar hadsereg kétszázezer katonája a mínusz 25-30 fokos hidegben napokig vívta kétségbeesett, katonailag elképesztően egyenlőtlen küzdelmét, s több héten át tartott gyötrelmes, súlyos utóvédharca is. Az alakulatok -amíg tehették- kitartottak állásaikban, megtették ami tőlük tellett, és sok esetben hősies magatartást tanúsítottak. Ugyanúgy, ahogyan apáik helytálltak Doberdó, Piave, Przemysl poklában, tették ezt a 2. magyar hadsereg katonái is

A hadsereg azon katonái és tisztjei, akik kitartottak még a reménytelen helyzetekben is, hogy biztosítsák a többiek visszavonulását - ezzel ezrek és ezrek életét mentve meg -, hősök voltak.

A magyar csapatok becsületes harcban maradtak alul. A doni csatát nem a sokat szenvedett honvédek veszítették el! Ez a vesztes csata a keleti arcvonalon nem elszigetelt jelenség volt, hanem a korábbi, döntő jelentőségű német csatavesztések sorozatának következménye.

A hiányos adatok miatt az úgynevezett véres veszteségeket - a hősi halottak, eltűntek, sebesültek számát - csak hozzávetőlegesen állapíthatjuk meg. Mintegy százhúszezer honvédről és munkaszolgálatosról lehet szó. A puszta számok mögött meghúzódó egyéni tragédiákról azonban nem készült még hozzávetőleges statisztika sem. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a háborúk legnagyobb vesztesei: az Édesanyák, és a katonák!

Az édesanyák, azért mert igen gyakran hiába várják vissza fiaikat. A katonák, azért mert ők nemigen akarnak idegen földön, távol a hazától, az otthontól meghalni.

A nagyapámat sem kérdezte senki, hogy akar-e a Donhoz menni, vitték! Egykoron erről a hadseregről még beszélni sem lehetett. Ma már nincsenek tabuk, fékek, az egykori honvédeket senki sem kényszeríti arra, hogy elhallgassák helytállásukat, a bajtársaik hősi halálát, a véráldozatokat, a bajtársiasság megannyi megnyilvánulását. Nem kell már lenyelniük- és a magyar nemzetnek sem-, ha valaki lefasisztázza, utolsó csatlósozza őket. Ezek a katonák soha nem voltak fasiszták, és csatlósok sem. Tették azt, amit kiszabott rájuk a politika, a hatalom, a sors és a jó Isten. Ez a hadsereg soha nem vesztette el a becsületét.

A magyar katona hősiességéről, kitartásáról sokan írtak már a magyar irodalomban.

Számomra a legszebben Márai Sándor a Vidali módszerében foglalta ezt össze: „Igazi katonához, ahhoz a régi fajtához, akinek komolyságán és férfiasságán átéreztem a riadt szemérmet, a belső magatartásnak azt a gyermeteg áhítatát, amellyel örökké tudja, hogy aki támad, az mindig véd is valamit. Szeretem a katonákat - mondta bizalmasan - szeretem fegyelmüket, életmódjukat és lovagiasságukat; az igazi katona tudja, hogy haláláig harcol, nincs béke, csak békés átmenetek, a küzdelem nyers és kegyetlen, de be kell tartani közben - néha könyörtelenül be kell tartani - a játékszabályokat. A végső cél nem valamilyen olcsó diadal, harsonákkal, lobogó zászlókkal és hódoló parasztokkal, nem egy erőd megvívása, hanem maga a harc."

A 2. magyar hadsereg ebben a szellemben harcolt. Elesett tagjai, ott a messzi idegenben, nyugodjanak békében. 

A 2. magyar hadsereg kötelékében harcolt a pécsi IV. hadtest, a hadtest állományában a 10., a 12. és a 16. könnyű hadosztályokkal. A hadtest parancsnoka Csatay Lajos altábornagy volt.

Birtokomban van egy 1942-ben Budapesten kiadott kötet, a "Katolikus honvédek ima- énekes és oktató könyve". Egy bizonyos Sipos Istváné volt, aki 1902-ben született és 1942-ben vonult be. Még az alábbi bejegyzések olvashatók: "ezred 8/3 zászlóalj." A legmeghatóbb: „Emlékül feleségemnek Kecskemét, 1943. 11. 3-án."
 
Tehát Sípos István, Istennek hála, túlélte. Szintén ebben az imakönyvben olvastam: „Adj Jézusom alázatos béketűrő szívet, - és ha úgy tetszik, védd meg életemet, - hogy a harcok után viszontláthassam szeretteimet!" Nagyon sok ajakról hangzott el ez az ima, sokan azonban soha nem látták viszont a szeretteiket. Sajnos én sem ismertem soha apai nagyapámat. Nagyapám nyugodjál békében!

(Ha valaki olyan olvassa ezt a cikket, aki tud valamit a kecskeméti Sípos Istvánról, kérem jelentkezzen, szívesen visszajuttatom a családnak az imakönyvet.)

.2009.01.11.

Lőrincz Miklós nyugállományú ezredes, a Zrínyi Miklós Vegyes Tüzérdandár volt parancsnoka