Lehet, hogy gyors, ahogy repülünk?

Rózsi év végéjéhez régóta hozzátartozik a nagy koncert, amire most is készül, sőt, bemelegítésként a pécsieket is megtiszteli egy hasonlóan monumentális bulival a Lauber Dezső Sportcsarnokban december 27-én.

Aki ismeri Őt, tudja, hogy minden koncertje egyformán fontos számára, nem tesz különbséget. A közönségének énekel, és csak akkor, és csak ott tudja igazán elmondani dalaival az érzéseit. Ezek az érzések pedig csak akkor, és csak ott képesek találkozni a könzönség érzéseivel. Amikor több, mint három órát énekel végig tizenhatezer ember előtt, egyetlen percnyi megállás nélkül, komolyan elgondolkodom azon, hogyan lehetséges mindez.

Ő természetesnek véli. Olyan magától értetődő egyszerűséggel beszél erről, mint ahogy végig megy az öltözőjétől a színpadig. Hallani a tömeg morajló zaját, miközben beletúr a hajába, énekel egy-két hangot próbaképpen, és a színpadra vezető lépcső alsó fokán még mond valami vicceset, amin vigyorgok, a következő pillanatban ott áll fönt, a tömeg üvölt, és Rózsi énekel. Napszemüvegben, rugózó térdmozdulatokkal, kicsit előre dőlve, ahogyan csak Ő tud.

Hogy készül-e a koncertjeire, nem tudom. Lélekben biztosan. Hogy hogyan bírkózik meg a nyomással, ami ilyenkor ránehezedik, rejtély. Az egész lénye örök titok, és egyben nyitott könyv.

Karácsonykor mindig van Náluk egy amolyan vendégvárós nap, amikor nyitva áll a kapu egész délután. Jönnek-mennek a barátok, ajándékokat cserélnek, finom falatokat csipegetnek, jó borokat iszogatnak, beszélgetnek. Így telik az ünnep. Rebecca ilyenkor browni-t készít, meg a tökéletes amerikai pitét, olyat, aminek rácsos a teteje. A fenyőfán kézzel hímzett díszek lógnak, van kandalló, mellette fotel, és le lehet ülni megpihenni.

Hallgatni Demjént, ahogy lelkünkön nyit egy ablakot. Talán nem csak karácsonykor kéne.

Vermes Tímea