Legárdistázták, lerasszistázták Balikót

2008. január 27. vasárnap 21:57

Legárdistázták, lerasszistázták Balikót
"Ötvenéves evangélikus adófizető polgárként, háromdiplomás heteroszexuális színházigazgató férfiként pedig úgy ítélem meg, hogy a csalás az bűn" - mondta Balikó Tamás a Nemzeti Színház pályázata körüli visszásságokról. Kijelentésétől sorban határolódtak el. A Pécsi Nemzeti Színház igazgatója úgy érzi: csapdába csalták - Stumpf András interjúja a Heti Válaszban

- Júliusig a Nemzeti Színház művészeti tanácsadója. Fél évig együtt kell dolgoznia Alföldi Róberttel?
-Ha igényt tartanak a tanácsaimra, állok rendelkezésre, de Alföldi Róbert teljes stábbal érkezett, van művészeti főtanácsadója is, úgyhogy ez aligha fog bekövetkezni.

- Tehát megúszhatja, hogy a kolléga szemébe nézve kelljen bocsánatot kérnie a mondatáért.
-Sosem próbáltam kibújni a felelősség alól, ha hibát, netán bűnt követtem el. Ötvenéves vagyok, de eddig még mindig volt elég erőm ahhoz, hogy ha valakit igazságtalanul megbántottam, azt megkövessem. Ha tehát bárkit akaratlanul megbántottam - bár fenntartom a jogot, hogy ne értsem, mivel -, attól elnézést kérek.

- A Magyar Színházi Társaság kijelentésének "szellemisége" miatt határolódott el öntől. Nyilván úgy értették, hogy pályatársa nemi identitására céloz.
-Nem kenyerem a célozgatás. Persze ez a tulajdonságom nem mindig vezet jóra, de ilyen a habitusom. Ha valakit vérig akarok sérteni, azt vérig sértem.

- Például lebuzizza az illetőt.
- Alpári és primitív dolognak tartom az ilyesmit, nem is tettem soha még csak hasonlót sem. A téma viszont olyannyira színvonal alatti, hogy ha lehet, most már inkább hagyjuk.

- Ha hagyjuk, joggal hiheti a nagyérdemű, hogy takargatnivalója van.
- Ezért érzem úgy, hogy csapdába kerültem. Aki köré efféle vádak hálóját fonják, bármit mond, vesztes helyzetben van. Ha cáfol, az magyarázkodásnak hat, ha nem szól, beismerésnek - akárhol nyúl az ember a hálóba, a pók győz. Ezért nem maradt más út, mint hogy oda vigyem az ügyet, ahol nem csak a póknak van esélye: az igazságszolgáltatás elé.

- Fábry Sándor is odavitte, aztán a pók győzött. Közszereplő, ezért aztán mondhatta rá György Péter, hogy romagyűlölő rasszista.
- Bízzuk a bíróságra. Úgy érzem, megsértették a személyiségi jogaimat azok, akik - a távollétemben - lemagyargárdistáztak és lerasszistáztak, ahogy ez a Színházi Társaság ülésén történt. Az eset pontos képet fest közállapotainkról, hogy a hangadók mindkettőnkkel kapcsolatban le tudnák vezetni a vádakat akár abból is, ha most a kávéfajták zamatáról cserélnénk eszmét.

- Ez nem újdonság. Az viszont igen, hogy eddig sosem akkor kondult a vészharang, ha baloldali értelmiségi kijelentését kellett értelmezni.
- Én tehát baloldali értelmiségi vagyok. Ezt a következtetést miből vonták le?

- Megírta az Élet és Irodalom, hogy remek szoci kapcsolatai vannak.
-Persze, ahogy azt is, hogy nyilván ezért kerültem a Nemzeti Színházba. Gondolkodtam is rajta, hogy beperlem a lapot.

- Zörög-e a haraszt, ha nem fújja a szél?
-Rólam a személyes kapcsolataim alapján nehéz lenne megmondani, hogy fideszes vagyok-e vagy szocialista. Toller László jó barátom volt. Csakhogy Páva Zsolt korábbi fideszes polgármesterrel ugyanolyan jóban voltam. Nem állítom, hogy független vagyok, olyan ugyanis nincs. Az embernek van világképe, s ha nagyon föl akarjuk pántlikázni, akkor azt mondhatom: az enyém leginkább liberális. Ugyanakkor színházigazgatóként, aki több száz ember sorsáért felelős, nem engedhetem meg magamnak, hogy politikai, világnézeti rokon- és ellenszenveim miatt veszélybe kerüljön a társulat.

- Pedig logikusnak tűnik: ön MSZP-közeli, de a legbefolyásosabb barát, Toller László kómában fekszik. Így nem tudta kijárni önnek a Nemzeti Színház vezérigazgatói székét, mire ön megsértődött a pártra, és csalást emlegetett.

-Az összeesküvés-elméletek már csak ilyenek: mindig logikusnak tűnnek. A valóság ezzel szemben az, hogy nem kilincseltem a tisztségért. És amikor szóltam, hogy méltánytalanság történt, s újra ki kellene írni a pályázatot, nem a szőlő savanyúsága vezetett: Jordán Tamás ugyan páratlan diplomáciai érzékkel tudta vezetni az intézményt, ez az érzék viszont nekem nem sajátom. A Nemzeti igazgatója folyamatos megfelelési kényszer alatt dolgozik, ellentmondó elvárások présében. Ebbe bele lehet hülyülni. Ezért aztán, még ha újra ki is írják, azon a pályázaton már nem indultam volna.

- Ha ilyen rossz buli ez, minek indult?
-A társulat miatt, melynek művészeti tanácsadóként, rendezőként tagja vagyok. Amikor Jordán Tamás bejelentette, hogy nem indul újra a posztért, a jeges rémület futkosott mindenki hátán. Senki sem értette, és szinte mérhető volt, ahogy mindenkiben elhatalmasodik a bizonytalanság. Fejetlenség, kapkodás következett, aztán amikor szeptemberben kiderült, hogy pályázat lesz, el kellett indulnom. Úgy éreztem: kell lennie egy pályamunkának, amely továbbra is - társulattal rendelkező - színházként képzeli el az intézményt.

- A többi pályázat tán tyúkólnak tételezte?
- Nem, de mondjuk üres épületnek, a társulat azonnali szélnek eresztésével, folyamatos vendégeskedéssel, sok utazással. Alföldi Róbert koncepciója valahol a kettő között áll. A társulat lassú leépítése veszi most kezdetét. Ilyen kérdésekről anélkül dönteni, hogy a bíráló bizottság tagjai olvasták volna a koncepciókat, leszámítva Alföldi Róbertét, felháborító. Nem rólam vagy Alföldiről szól a történet, hanem az egyre nehezebb helyzetben lévő színházi szakmáról. Ami a Nemzetivel történik, az üzenetértékű az egész szakma, sőt talán az egész nemzet számára. Én állampolgárként csalódtam, amikor azt kellett tapasztalnom, hogy noha a díszletet demokratikusra festették, a darab közel sem az. Én aztán szeretem a színházat, erre a színjátékra viszont nem volt semmi szükség: a Nemzeti vezetőjét a miniszter amúgy is kinevezheti saját hatáskörben. Ha akarja, az unokahúgát, a portást, vagy bárkit.

- Korábban is lett volna alkalma észrevenni a látszatjogállam kialakulásának jeleit, urambocsá' azt is, hogy a csalás nem szép dolog. Mondjuk 2006 őszén. Akkor miért nem szólalt meg?
- A színházigazgatói munkához olykor szükség van a politikával kötött kompromisszumokra, mindenesetre nekem nem természetem az aktuálpolitizálás. Látom persze, mi zajlik az országban, és nem is hagy hidegen. A színpad ugyan nem a szűken vett politika terepe, de azért annak, hogy mit játszik egy színház, van üzenete. Amikor mondjuk színpadra állítjuk A nép ellenségét Ibsentől, amely a korrupt hivatalnokokról és a társadalom megtisztulásának szükségességéről is szól, az nem véletlen. De hogy miért nincs erkölcsi kérdésekben egyértelmű kiállás? Mert jobban rettegnek az emberek most, mint Kádár János alatt.


- Csak nem visszasírja Kádárt?

- Eszemben sincs. Akkor volt mitől félni: ha a rendőr meghallott egy foghegyről odavetett mocskoskomcsizást, ütött. Üthetett. Mégsem féltünk. Most elvileg nem üthet, az emberek mégis jobban félnek. Féltik a munkájukat, a pénzüket, a státuszukat. Nem csak a mi szakmánkban. Szomorú látni, ahogy Kádár népét megvette egy demokráciának nevezett hatalomgyakorlási forma azzal a kézzelfogható és primitív gesztussal, hogy be lehet menni a plázába és lehet venni öt plazmatévét meg három hűtőszekrényt nulla forintért. Kádár népe meg vonul, és óriás papundeklidobozokban viszi kifelé a cuccot. Cserébe befogja a száját, mert félti a részletfizetési lehetőségét.

- Járnának inkább színházba művelődni?
- Tele vannak a színházak, és elitista felhanggal amúgy sem mondanék ilyet. Tizenöt éve azon öt intézmény egyikét vezetem Pécsett, amelyen ott díszeleg a felirat: magyar nemzeti színház. Ez kötelez.

- Mire?
- Többek közt épp arra, hogy ne legyek elitista. A színházakat az adófizetők pénzéből tartják fenn. Mindenkiéből. A nemzet pedig sokszínű, ezért szélesre kell nyitni az ollót, nem tehetem meg, hogy a színházművészetnek csupán egyetlen kis szeletét képviseljem. Nem mondhatom, hogy itt most márpedig művészet lesz, akkor is, ha senkit sem érdekel. A nemzeti színházaknak ugyanis a megítélésem szerint népszínházi küldetésük van.

- A nagybetűs Nemzeti Színháznak is?
- Igen. Azon túl, hogy a szakma csúcsát kell képviselnie, nem helyes cél, ha szűk, pillanatnyilag valóban trendi, értelmiségi irányzatot igyekszik képviselni. Még akkor sem, ha ez az irányzat érdekes vagy értékes is.

- Alföldi tehát elitista színházat csinál majd?
- Úgy látom, igen. Amivel egy gond van. A Nemzeti nagytermébe hatszáz ember fér be. A Bárkába hetven-nyolcvan. És lehet, hogy a magyar nép műveletlen és bugris, de jelen pillanatban azokat a fajta előadásokat, amelyek a műsortervben szerepelnek, nem látogatja. Ezt büntetőjogi felelősségem tudatában merem állítani. Tanúim vannak rá.

- Nekünk meg arra, hogy a szappanoperákat szereti a nép. Menjen akkor az a Nemzetiben?
- Nem szappanoperákról beszélek, hanem mondjuk a Csárdáskirálynőről. Ez egyébként a leginkább bevett és legdurvább sarkítás. Hogy a jó, értékes, kortárs színház az, amelynek színpadán sokan üvöltenek meztelenül, minden más pedig avítt vagy bóvli. A színház elsősorban szakma. Nem a műfaj számít, hanem az igényesség, a munka, a színvonal, amellyel színpadra állítunk egy darabot. Nem úgy van az, hogy ha én a Büchnereket szeretem, akkor jó színházi szakember vagyok, ha meg az operettet, akkor csapnivaló. Még akkor sem, ha a hazai kritika úgy a kilencvenes évek eleje óta képtelen elhajítani ezt a végtelenül primitív sormintát.

Az interjú a Heti Válaszban jelent meg