Bérinfláció és más mesék

A béremelkedés antiinflációs (!) hatása

Magyarországon előszeretettel jönnek elő közgazdák és gazdaságpolitikusok a bérinfláció meséjével, mintegy riogatva a társadalmat.

Pár nappal ezelőtt az MNB elnöke is „könyörgött", hogy ne legyen nagyobb az idén a nominálbér növekedés 7 %-nál, tekintettel az inflációra.

Nagy Pongrác A rendszerváltás gazdaságpolitikája c. művében (Akadémiai K. 2004.) leírja, hogy korunkban nem létezik bérinfláció, de még általában vett költséginfláció sem, mert nincsenek meg a feltételei. A reáljövedelmek bárminemű növekedésére a (globalizált) termelő és kereskedő azonnal a volumen növekedésével képes válaszolni, és ezt is teszi.

Ha valaki bemegy egy Plázába, szétnéz bármelyik osztályon, mit lát? Árubőséget, roskadozó polcokat. Ma nem termelni nehéz, hanem eladni. Ha egy ilyen Pláza tíz km sugarú körzetében fölmegy a plebs reálbére 10 százalékkal mi fog történni? Fölmennek ama Plazában az árak 10 %-kal? Ugyan kérem! Megnő a forgalom, a forgási sebesség, és így nő a bruttó profit.

Bizonyos megfigyelések pedig arra utalnak, hogy a bérek emelkedése, a forgalom gyorsulásán keresztül növelve a bruttó profitot, lehetővé teszi a termelő és/vagy a kereskedő számára az árak csökkentését! Vagyis a bérnövekedés egyenesen antiinflációs hatású! Az egész fejlett nyugati világ a bizonyíték erre a paradoxonnak tűnő összefüggésre!

Ért ezzel kapcsolatban egy komoly kudarc is mostanában, egy volt diákom, aki egy nagy, „komoly" elemző cégnél dolgozik, fölkeresett, és a beszélgetés során elmondta, most készítettek a kormány számára tanulmányt arról (gondolom, nem ingyen!), hogy egy százalék bérnövekedés mekkora inflációt gerjesztene ma. Ritkán kapom föl a vizet, de most ez történt, valahogy így: „mit tanultatok
tőlem az egyetemen, te szerencsétlen... ez meg az?"

Van egy ellenérv persze, exdiákom is előjött vele, miszerint a (megalapozatlan) bérnövekedés nem csak kereslethúzta inflációt gerjeszt, hanem költségtolta inflációt is, mert a megnövekedett bérköltség kényszeríti most a termelőt az árak növelésére. Nos, ma már ez sem igaz! A technikai fejlődés olyan ütemű, hogy a bérek növekedését azonnal ellensúlyozni képes. Legalábbis ez a tapasztalat.

Magyarországon a megalapozatlan béremelés dogmája sem igaz. Az egy főre jutó GDP terén ma az EU-27-ek átlagának 65 %-át érjük el, míg a reálbérszint csak az EU átlag 45 %-a. vagyis a magyar munkavállaló alulfizetett, és nem túlfizetett! Éppen az egy főre jutó GDP-nek megfelelő szintre kellene fölemelni a reálbér színvonalat, hogy az „normális" legyen. De ettől még messze vagyunk.
Balassa-Samuelson hatás?

Nemrég éppen a Népszabadságban olvastam a Balassa-Samuelson hatásról. (2007, dec. 21. 15.o. Róna Péter: Vesztésre játszottunk! Az egyébként szerintem kitűnő cikk csupán e ponton késztet vitára.)
Ennek lényege, hogy konjunktúra idején a reálszféra bérnövekedése maga után vonja a nem reálszféra, tehát az állami alkalmazotti szféra hasonló ütemű bérnövekedését (politikai okokból), és ez gerjesztené az inflációt. Sőt, ez a hatás az újonnan fölzárkózó országokban erősebben érvényesülne - általam még meg nem értett okokból - mint a már fejlett országokban. A Balassa-Samuelson hatásról (akkor még mint csak lehetőségről) mellesleg már Keynes is írt az 1930-as években, így Balassa Béla és Paul Samuelson csak újra fölfedezhette ezt a vélt hatást, az viszont kétségtelen tény, hogy legalább húsz éve a modern gazdaságban (a feltörekvő országokéban sem) sikerült empirikusan kimutatni. Hogy ez mennyire így van, éppen a magyar gazdaság, nevezetesen a 2002. szeptemberi 50 %-os közalkalmazotti béremelés a bizonyíték.

Ugyanis ennek semmiféle inflatorikus hatását nem sikerült azóta sem kimutatni, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. A rendszerváltás utáni időszak legracionálisabb, legelőremutatóbb gazdaságpolitikai döntése volt ez a béremelés. Mit mondjak, Medgyessyt illetően? Vak tyúk is talál szemet...

A „vak tyúk" hasonlat már csak azért is igaz, mert ugyanez a kormány lépte meg két évvel később, 2003. június 10-én a rendszerváltás utáni időszak legdilettánsabb húzását, a forint drasztikus leértékelését, ami újra fölpörgette az inflációt, a kamatlábakat, és ezáltal az eladósodást! Hangsúlyozom, különösen azoknak (pl. Dávid Igbolyának), akik Medgyessy száznapos programját okolják, hogy nem a Medgyessy-kormány közalkalmazotti béremelése, hanem ugyanezen kormány forintleértékelése az oka jelenlegi válságunknak! Csak az időbeli közelség igen megtévesztő.

Hja kérem, ahol egy százalékpont kamatláb 150 milliárd forintot jelent az államháztartás egyenlegében, ott a béremelésekre mutogatni enyhén szólva is dilettantizmus. (A forintleértékelés után a Jegybank 6 százalékponttal emelte a kamatlábat!)

Mellesleg a 2004 szeptemberében egy belső puccsal eltávolított Medgyessy sokkal jobb állapotban hagyta utódára az államháztartást (a hiány akkor a GDP 5,8 %-a volt), mint ahová ez az utód három év alatt vitte.

A kulcs a monetáris politika és nem a jövedelempolitika!

A Medgyessy-féle közalkalmazotti béremelés - mintegy közgazdasági kísérlet - arra volt jó, hogy bebizonyítsa: a béreknek semmi közük az inflációhoz, és alig van közük az eladósodáshoz.

Az is bebizonyosodott, hogy az egyensúly kulcsa Magyarországon nem a jövedelempolitika (egyszerűen azért, mert már régen nincsenek benne „tartalékok"), hanem a monetáris politika. Egészen pontosan: az infláció letörése a kulcs.

A rendszerváltás után:
1. le kellett volna törni egy éven belül (!!) az inflációt,
2. szép lassan, megfontoltan, mintegy tíz évre elnyújtva végre kellett volna hajtani a privatizációt. Ez utóbbit a tőzsdén, kisrészvények formájában, a nagyon szegény rétegeknek engedve csak meg hiteleket e célra. (Emlékeztetnék itt az E-hitelnek nevezett szélhámosságra!) Vagyis sokmillió kisrészvényest teremteni és nem túlkoncentrált tulajdont.

Ehelyett mi történt?

Pont a fordítottja! Az infláció ma is katasztrofális, a tulajdont meg lóhalálában szétlopta egy szűk kör, és ezáltal létrejött egy modernizációt fékező, túlkoncentrált, latin-amerikai típusú tulajdonszerkezet.
Meggyőződésem, hogy az ország kudarcaiért ez a felelőtlen, dilettáns és erkölcstelen gazdaságpolitika a felelős, a rendszerváltás kezdetétől napjainkig. És nem a teljesítményéhez képest „túlfogyasztó" plebs, ahogy még egy országos szakszervezeti vezető (Palkovics Imre, a Munkástanácsok vezetője) is állította nemrég.

Csak hely hiányában nem tudok bővebben kitérni Mellár Tamás kiváló cikkére a Népszabadságban (Szakmai konszenzus és társadalmi párbeszéd), csak fő gondolatmenetére hívnám föl a figyelmet: erősen újraelosztó rendszerek is ragyogóan működhetnek, lásd pl. Skandinávia, nem kell nekünk a piacfétis csapdájában vergődnünk!

Csath Magdolna kutatásai is ezt igazolják! Azok az országok sikeresek gazdasági téren is, ahol erős a társadalmi szolidaritás, vagyis a szociális érzékenység, erős a környezeti érzékenység, és mindez megnyilvánul az állam piacot tompító működésében.

Ő is Skandináviára utal. Ellenben - hívja föl a figyelmet, Mellár Tamással együtt! - ahol alacsony fokú a szociális (és környezeti) érzékenység, valamint ez az állam hozzáállásában is érzékelhető, ott a gazdaság sem tud versenyképesen működni.

Hja kérem, ahol a humán tényezőt leértékeljük, elhanyagoljuk (lásd: beruházásfétis, exportfétis!), ott nem is lehet más az eredmény. Lásd pl.: Magyarország!

Gazdag László/PTE KTK