Anyák napja: megköszönni sosem késő, s még eljuthatunk valahogy öltől ölig

Különös fintora a sorsnak, hogy a ma ismert anyák napja bizonyos Anna Jervis nevéhez köthető, aki maga sosem szült gyermeket. 

Mostanság, amikor szinte minden napra jut valamilyen világnap, a bő választék miatt az igazán fontosak mintha kezdenék elveszíteni jelentőségüket. Sokszor nem többek, mint egy-egy bejegyzés a kereskedők naptárában, ők viszont tényleg piros betűkkel írják azokat, hiszen nagy kaszálásra számíthatnak.

Szerencsére az anyák napja még most sem ilyen.

Nem számít, hogy drága csokorral, esetleg az út szélén szedett orgonával állítunk-e be vasárnap, sőt, utóbbi talán még kedvesebb is.

A lényeg az, hogy beállítsunk.

Nem is tudom, az anyák napján kívül van-e még olyan ünnepe az emberiségnek, ami egyaránt érint, megérint mindenkit, de aligha. Nem véletlen, hogy már az egyiptomiaknak, a görögöknek és a rómaiaknak is voltak rítusaik a nők, a születés tiszteletére, s aztán persze a mi Máriánk, Krisztus anyja is beköltözött az emberek szívébe. 

S az csak a sorsnak egy különös fintora, hogy Anna Jervisnek, a nőnek, aki elérte, hogy a múlt század elejétől világszerte ünnepeljék a ma ismert anyák napját, soha nem született gyermeke. Így ő egyszer sem kapott senkitől orgonát, se mást, viszont édesanyja sírjára már ő is vihetett egy-egy csokorral ezen a napon.

S éppen ez az, ami mindannyiunkban közös: a vágy, hogy eljussunk valahogy öltől ölig, születéstől az anyaságig, apaságig, másrészt pedig, hogy ezen a napon mindannyiunknak van kit megölelni, ha akár csak lélekben is.

Úgyhogy - legalább ma - siessünk az édesanyánkhoz. Ha még van hova, az nekünk is ajándék, ha meg már nincs, akkor a temetőbe, minden fájdalmunkkal, emlékünkkel.

Hiszen megköszönni sosem késő.

M. B. - Fotó: pixabay.com