Ahol megállt az idő Pécsett: a Páfrány utcai garázssor a reménytelenség szimbóluma lehetne

Az aszfaltcsíkon túli világ nem érdekes, annál sokkal több! Egy kor lenyomata, épített örökségünk része, annak minden csúfságával, már-már nyomorúságával. A pécsi, Páfrány utcai garázssor ötszáznál több autós beállót foglal magába. Elbontani szinte lehetetlen lenne, a komolyabb felújítás csupán illúzió mindenkinek, a tulajdonosoknak, a szomszédban élőknek egyaránt. Az enyészet az úr. 

Pontos adatok híján bizton nem jelenthetjük ki, de vélhetően Magyarország leghosszabb garázssora Pécsett található. A vasúti sín mentén, a lakóépületek szomszédságában húzódik végig a félezernél több épület. Lehetne a helyszínt a Balkán darabjaként is említeni, esetleg ukrajnai párhuzamot felhozni, de felesleges, mert csak sértődés lenne a dologból. Ez is egy pécsi örökség! 

Az utca nyugati végén, az íves résznél, a lakóházakkal szemközt oszlopok jelzik, hogy ott valaminek a határa volt egykoron. De a kerítés már rég eltűnt, talán szorgos kezek elvitték egy hulladéktelepre, néni aprópénzért cserében. Ám így legalább gond, akadály nélkül átjárható a terület, ami a régi, elfeledett modellezőpályánál kezdődik, majd az 1970-es évek elején átadott másik sportlétesítménynél végződik.

Az udvaros, kétféle kialakítású elrendezésben a falak jellemzően egymáshoz érnek. Két egyforma garázskaput nem igazán lehet felfedezni. Egyes helyeken a bejárat előtti zúzott követ felverte a gaz. Látszik, nem szokták nyitogatni a bejáratot. Néhol lerakott gumiabroncsok hevernek, másutt meg tábla hirdeti, nem szeméttelepről lenne itt szó.

Szociológiai szempontból érdekesek a kialakított kis asztalok, szekrénykék, amik a téglákhoz vannak rögzítve. Egykoron kedélyes fröccsözések díszletei lehettek, miközben a „sufnituningot" próbálták csúcsra járatni az aranykezű mesterek.

Trabantokat, Wartburgokat keltve új éltre, Moszkvics alkatrészekből, némi szódával hígítva.

A málladozó vakolatok között azért itt-ott felfedezhető a „Magánterület" kiírás is. Ennek okán aztán számos roncs várja a végső nagy izzást, a kohót, a kicsiny utacskák szélén.

A daruktól való rettegés nem divatos a környéken. Kevés a mozgás, a nagyságrendhez képest kimondottan kihalt a környék. De hopp, az egyik ajtó nyitva áll, egy szakállas, hórihorgas fiatalember dolgozgat a kitárt ajtószárnyak között.

- Tizenötezerért bérlem ezt a garázst - árulta el a barkácsoló. - Érdekes dolgok szoktak itt zajlani. Láttam a pár tagrésszel távolabb embereket, akik úgy viselkedtek, mint akik itt laknak. Pár kéményes egység is felfedezhető, tehát alkalomszerűen fűtésről beszélhetünk, de nem ez a jellemző. Szedtek már szét itt gépkocsit elemeire, nyilván engedély nélkül, szinte a szemem láttára. Egyeseknek ez a „munkahelyük".

Ezt támasztotta alá az utca keleti részén üzemelő kicsiny - „természetesen" illegális - fényezőműhely is. Ott halk csiszolásra lehetett figyelmes a sétáló. Egy jármű meg már leragasztva várta a festékszóró-pisztolyt. A környezetvédelem a másik oldalon kezdődik, vagy itt végződik. A többi néma csend. Írta Juhász Gyula költő, bár nem pont erre gondolt, amikor versét papírra vetette.

Az ügyben kerestük az Ércbányász Lakásszövetkezet ügyvezetőjét. De a titkárságon azt a felvilágosítást kaptuk, hogy az érintett személy, ezen ügyben, jelen helyzetben nem szeretne megszólalni. Ezért a jövő tervei, elképzelései egyelőre titokban maradnak.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva