A pécsi börtönnél is működik az utcatelefon: fel-feltűnnek az óbégatók az épületnél

„A börtön ablakába, soha nem süt be a Nap" - szól a szomorkás, ám annál népszerűbb dal egyik sora. A szövegíró nyilván tudhatott valamit a belső viszonyokról, amit „hűvösként" is szoktak emlegetni azok, akik „pihentek" már a szigorúan őrzött helyek valamelyikben. Ami a napfénynek nem szokott sikerülni, azért azt a hang még megoldhatja. Ha aprólékosan nem is lehet üzenni a falakon túlra, azért még el lehet juttatni információkat azoknak, akik nem léphetnek ki szabadon a nyári levegőre, a nyitott égbolt alá.

Ausztriában a múltban, ha az egymástól távoli, ám légvonalban azért nem annyira messzi hegylakók üzenni akartak egymásnak, akkor „áténekeltek" a dombszomszédnak.

Erre találták ki a jódlizást, ami ma már csupán kedves hagyomány.

De Pécsett is akadtak azért jelentősebb emelkedők, még a belvárosban is. Akkor tehát kezdődhet a pécsi „börtönjódlizás".

Méghozzá a Papövelde utca, meg a Megye utca deltájában. Ahonnan fel lehet „dalolni" a zártságban élő rokonnak, ismerősnek, szeretőnek, esetleg a bűntársnak. Aki többször jár arra gyalogosan, az óhatatlanul bele fog botlani a jelenségbe. Jellemzően nők járnak oda, esetleg gyermeket is visznek magukkal, miközben „meglátogatják" apát.

A Baranya Megyei Büntetés-végrehajtó Intézet kapuján ugyanis nem könnyű átjutni, de ez természetes dolog. Bár nemzeti színű, meg uniós zászló is lobog a homlokzaton, szóval bárkit szívesen látnak, ám kizárólag indokolt esetben.

Közel az említett kereszteződéshez, az ereszcsatorna mentén, a ház sarkánál, a fal némileg „dobja" a festéket. Itt-ott a vakolat alól a téglák is kivillannak, de azért az épület leomlásában nem bízhat senki. Ahhoz komolyabb földrengésre volna szükség. Marad tehát a kapcsolattartás egyszerű, nagyon pórias módozata, a kiáltozás, netán a kiátkozás.

Az érintettek a nyitott oldalon azonban szúrós szemmel utasították vissza a barátságos érdeklődést a lehetőségek iránt. A „Mi közöd hozzá?" kérdés voltaképpen indokolt is, mert semmi! Ám soha nem lehet tudni, mikor jönnek jól az ilyen típusú ismeretek.

Annyi bizonyos, az eszmecsere leginkább rövid lehet, bonyolult mondatokat nem is várhatunk el.

„Lebukott, lecsukták, kijött, megszületett, meghalt, ellopta, letartóztatták, ártatlan. bűnös."

Kihallgatni sem illendő a titkokat, bár a szemérmesség cseppet sem jellemző az érintettekre. Ráadásul nem mindig ékes magyarsággal folyik a dolog, szinkrontolmácsot meg senki sem biztosíthat az érdeklődőknek.

Értelemszerűen bizonyos, az időpontokat egyeztettek már korábban a foglyokkal, nem a véletlen generálja a „láthatatlan" társalgást. Ebédidőben talán nem is illik senkit zavarni, a házon belül feltételezhetően lényegesen kötöttebb a napirend, mint a járda szélén várakozva. Technikailag persze megoldható lenne a teljes elszigeteltség, de annyit talán nem ér az amúgy tiltott tevékenység. Az elítéltek, vagy a sorsukra várók gyakori átköltöztetése is megoldás lehetne, ám a zárkacsere is csak macera az őröknek.

Marad tehát a belvárosi folklór azoknak, akik olcsón akarják megúszni a látogatást. Mert csomagot azért ilyen módon még nem lehet bejuttatni. A fényposta csak a „Mézga család" című rajzfilmben valósulhatott meg.

Pucz Péter - Fotó: Löffler Péter