A miniszter szerint néha a kudarcnak is örülni kell

2008. augusztus 20. szerda 17:24

Gyenesei Leila édesapja sosem hitte volna, hogy a lánya kijut az olimpiára. Kijutott. Leila a téli olimpia után a nyárit is kipróbálja, ezúttal öttusázóként. Egyik legnagyobb drukkere dr.Gyenesei István, sportot felügyelő önkormányzati miniszter, akivel a családi vonalak mellett a magyarok jelenlegi szerepléséről is beszélgetett a hvg.hu munkatársa Pekingben.

- Önről sok mindent el lehetne mondani, csak azt nem, hogy köze sincs a sporthoz.

- Nyílván arra gondol, hogy sportért felelős miniszterként, sportapa is vagyok, akinek a legkisebb lánya itt van az olimpián és öttusában fog indulni.

- Márciusban azt írta a blogjában, hogy kevés esélyt lát Leila kvótaszerzésére, de akarata és hite segíteni fogja a célja elérésében...

- Őszinte leszek! Amikor ezeket a sorokat leírtam, semmi esélyt nem adtam a kvótaszerzésre, de tudtam, hogy Leila is olvassa a naplómat, ezért jeleznem kellett neki, hogy valaki bízik benne.

- A magyar csapatban is sokan bíztak.

- Még nem vagyunk a végén, ezért nem szívesen értékelek. Igazából ezt még nem mondtam senkinek, de hiszem, hogy a magyar csapat várokozáson aluli teljesítményében bizony az is nagy szerepet játszik, hogy Kolonics Gyuri a felkészülés hajrájában távozott közülünk. Ha kimondjuk, ha nem, ez megfogta a magyar csapatot.

- A mostani szereplés üzenetnek is felfogható?

- Másképp közelíteném meg. A mostani helyzet megtanít bennünket egy nemzeti alázatra az olimpia iránt. Egy kicsit túl lettünk értékelve az évtizedek során, jóval a gazdasági és válogatási lehetőségeink felett kaptunk „ajándékba" eredményeket. A világ megváltozott, s az hogy melyik ország, milyen sikereket ér el a sportban, az nagyban függ attól, hogy milyen gazdasági potenciál áll az adott ország mögött.

- Harminc-negyven évvel ezelőtt sem álltunk gazdaságilag sokkal jobban, mégis voltak eredmények.

- Pont ezt jeleztem, hogy minden megváltozott. A hidegháború idején a szocialista országok a sporton keresztül akarták bemutatni az erejüket, mert a gazdaságit nem tudták, de a világ ezt tudomásul vette, belefért az akkori vetélkedésbe. A fejlett országok ma már elértek egy olyan szintet, hogy nem a gazdasági potenciálbeli különbség különbözteti meg őket egymástól, hanem valami más. Ez a tudomány, a művészet és a sport. Ide fordítják a pluszpénzeiket, forrásaikat, ami nekünk nincsen.

- Akkor mit tehetünk?

- Tudomásul vesszük, hogy az ezüstéremnek, a bronzéremnek és a helyezéseknek hatalmas értéke van az olimpián. Egyébként, ha mi most nyerünk két-három aranyérmet az elkövetkező napokban, akkor a nemzetek rangsorában ismét a legjobb 20 között leszünk, kérdezem én, miben vagyunk ma mi a világon az első húsz között 204 ország versenyében? Ez csak a sport lehet, még akkor is, ha feleannyi aranyérmet nyerünk, mint amennyire számítottunk.

- Akkor ebbe bele kell nyugodnunk?

- Nem feltétlenül. Viszont lényeges, hogy nem egymásra kell mutogatni ebben a helyzetben, hanem a jövőben is ki kell hozni magunkból a legtöbbet. Ennél többet ér a magyar sport, mint amennyit itt teljesített. Athénban viszont túlértékelődött, többet kaptunk, mint amennyit akkor ért, olyan eredmények jöttek be, amelyekre nem is számítottunk, most viszont olyanok nem, amelyekre számítottunk. A magyar sport értéke és ereje a kettő között van.

- Miért csak most hallunk véleményeket?

- Ezek emberi tulajdonságok. Amikor valami nem úgy sikerül, ahogy várjuk, akkor ahelyett, hogy mindenki körülnézne a saját háza táján, végiggondolná, hogy mit lehetett volna másképp tenni, hogyan aránylanak egymáshoz a rajtunk kívülálló és a tőlünk függő okok, ahelyett, hogy megvizsgálnák a saját szerepüket ebben, mit tettek vagy nem tettek meg az elmúlt 20-30 évben, és mennyire érintettek a versenyzők szereplésében, inkább máshová tekintenek. Előre akkor tekintünk, ha ismerjük a feladatot, addig az ember a lába elé néz, mert különben eshet egy nagyot.

- Azért ébresztő is lehet ez az olimpia.

- Ezek a versenyzők itt missziót teljesítettek, senki sem kirándulni jött. Néha a sikertelenségnek és a kudarcnak is örülni kell. A továbblépés szempontjából a kudarc jobb, mint a siker. Az elvakítja az embert, a kudarcból lehet tanulni, onnan fel kell állni. Ennek nem örül senki, de maradjunk annyiban, hogy az akadályként elénk gördített kövekből, kis ügyességgel lépcsőt lehet építeni. A tehetségtelen ember meglátja az akadályt, megáll és leül, a tehetséges elkezd a kövekből lépcsőt építeni.


hvg.hu