Filmkritika: Goya kísértetei

Nem kétséges, hogy Milos Forman elérte eddigi művészi teljesítményének csúcsát. A helyszín Spanyolország a XVII. század végén: a híres festő Goya, az újjáéledő hírhedt spanyol inkvizíció és a cinikusan hedonista spanyol király kora. A szerteágazó történetet a közkedvelt, de eltérő megítélésű festő alakja fogja össze, aki látszólagos véleményszabadságának illúzióját nagyhatalmú megrendelőitől való függésének ellensúlyozására használja.

Egyik ilyen fontos kliense Lorenzo atya (Javier Bardem), az inkvizíció keményvonalasa, akiben ellenállhatatlan vágy ébred Goya angyalarcait ihlető modellje Ines, - egy gazdag kereskedő lánya - iránt, akit nagyon hamar be is idéznek a „szent hivatal" meghallgatására.

Egy kínvallatással kicsikart vallomás a film történetének gyújtópontja, ugyanis a lánya iránt aggódó kereskedő, a festő közbenjárása által találkozik a fogva tartó Lorenzo atyával. A film kulcsjelenete, a vacsoraasztal mellett vitatkozó inkvizítor és apa, a kínvallatás által nyert beismerés valódiságáról, mely odáig fajul, hogy a család tagjai az ebédlőben ugyanazzal az eljárással íratják alá az atyával azt a vallomást miszerint ő egy csimpánz és egy orángután fattya, és csak azért lépett be az inkvizícióba, hogy minden lehetséges módon ártson ügyének.

A néző számára nem tart sokáig, hogy az aktuálpolitikai párhuzamok megvilágosodjanak, a CIA által fenntartott hasonló módszert alkalmazó titkos börtönökről, melyet szintén nemrég dolgozott fel Hollywood a Kiadatás című moziban több-kevesebb sikerrel.

A feszes történetvezetés a továbbiakban azt a - nálunk is jól ismert - toposzt dolgozza fel, hogy miként lehet a faluját soha el nem hagyó bácsika öt ország állampolgára, ennek megfelelően váltja a spanyol királyt Napóleon fivére a trónon és viszont. Láthatjuk miként veszi át a lelkek rendjéért felelős inkvizíció helyét a francia néptörvényszék, ahol az egykori vádlókból vádlottak lesznek, és időnként a szereplőknek sem kell változniuk.

Lorenzo atya ugyanis régi rendtársai elől Franciaországba menekül, és a napóleoni időkben Voltaire és Rousseau eszméit védelmező ügyészként tér vissza. Tettvágyó alakok, cinikusok, áldozatok és kívülállók szerepei kavarognak a szemünk előtt. Változnak a hatalom intézményei: akik a király alatt a „szent hivatal" börtönében senyvedtek, azok hirtelen Napóleon elmegyógyintézetében találják magukat.

Ennek megfelelően a film stiláris megoldásai is sokfélék: a kínzások, a börtönvilág és a napóleoni háborúk explicit, naturalista bemutatása szerencsére nem önkényes vagy funkciónélküli. A történelmi korszak egyéb aspektusainak megjelenítése is hibátlan. Az elsőre talán nem észlelhető fekete humor és abszurditások is megsokasodnak a cselekmény előrehaladtával, mely alatt egyáltalán nem lankad a néző érdeklődése.

Csak Goya (Stellan Skarsgard) szerepében van viszonylagos állandóság (állapotának romlása ellenére): folyamatosan dolgozik annak, aki fizet. A festő alakjában felsejlik Forman híres cseh kollégájának, Jiri Menzel Őfelsége pincére voltam főszereplője karakterét alapvetően meghatározó vonás is ("- A király festője vagyok." - Melyiké?"). Ezen az élces kis utaláson túl is követi a spanyol festő sorsa Hrabal pincérét, bár a végkifejlet itt nem kvázi-tragikus mint Menzelnél, hanem abszurd.

És ha már itt tartunk, eszünkbe juthat a Monty Python Repülő Cirkuszának azon epizódja, mely azt a meglepődöttséget kifejező angol frázist dolgozza fel, mely suta magyarsággal a következőképp hangzik: „nem számítottam a spanyol inkvizícióra". A meglepődött, időnként saját sorsukat felfogni képtelen szereplőkre is valahogy ugyanez vonatkozik, ahogy ahogy e sorok írójára is, mielőtt beült volna a vetítésre, ehhez képest a 2007-es év legjobb filmélménye következett.

Mindenképp kihagyhatatlan alkotás, mely közben hátradőlve elgondolkodhatunk, azon az igencsak „megnyugtató" konzekvencián, miszerint nemcsak itt is most mennek így a dolgok, és egészen nyugodtan tessék számítani arra a bizonyos spanyol inkvizícióra.

Balikó Gergő