Sok vér tapadt Móritz Sándor sebész kezéhez, de a pályán lábbal, fejjel igyekezett tisztázni

2020. október 25. vasárnap 14:10

Félig-meddig nem szokta tenni a dolgát a sebészorvos, dr. Móritz Sándor. Amibe belevágott, azt „izomból" csinálta. Ha kellett, a futballpályán, máskor meg a műtőasztal mellett. Amikor nem ment együtt a két dolog, akkor a sportot inkább feláldozta a hivatása okán. Nagy küzdőként emlegették a gyepen, amúgy meg a dalos kedvű labdarúgók nótafájaként is lehetett számítani. Közösségi emberként mindig az élen járt, a segítségére bárki számíthatott, nem csak sebészkéssel a kezében.

- Legyünk őszinték, amikor a Budapesti Honvédhoz kerültem, akkor ott nem nagyon fértem be a csapatba - gyakorolt önkritikát több évtized távlatából Móritz Sándor. - Ezek után a Pécsi Dózsa ajánlata a lehető legjobbkor érkezett. Könnyű szívvel hagytam ott a fővárost, mert itt tényleg rúghattam a bőrt, meg az orvosi egyetemet is befejezhettem sikeresen. Ennél többre akkor nem is vágyhattam volna.

- Az egyik kortársa hatalmas harcosként emlegette, aki szerint nem táncoltatta a labdát a homlokán, de középső védőként oda rúgta a lasztit, ahová akarta.

- Tényleg szívvel-lélekkel hajtottam. Akkoriban hallottam megegyezéses eredményekről, de nálam ez szóba sem jöhetett. Mi kis pénzű csapat voltunk, pontokat venni nem igazán tudtunk. Egyesek talán adtak el mérkőzést, de bizonyítékaim nincsenek rá. Túl a nyolcvanon ez már nem is érdekes, de azt tudták, engem érdemes kihagyni a „bundagyanús" megbeszélésekből.

- Bezzeg az ünneplések során a védelem oszlopaként megkerülhetetlen személlyé vált!

- A legnótásabb játékosok válogatottjában helyem lehetett volna. Akadt kántor a családomban, nyilván a tehetséget onnan örököltem. Amikor megszülettem, még nem volt televízió nálunk, csak egy-két rádióadót hallgathattunk. A nótákat nagyon szerettem, fiatalként megjegyeztem azokat. Ha eljött az ideje, kieresztettem a hangomat. Hozzáteszem, azért a futballisták dalai nem mindig voltak szalonképesek, főleg az átköltött változatokra vonatkozik ez a kijelentés - mondta mindezt a rendre választékosan fogalmazó, talpig úriember viselkedésű doktor, aki gyakran szokott nyakkendőben megjelenni a rendezvényeken.

Egy pirossal

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hernádnémeti településen született dr. Móritz Sándor, 1940. február 8-án. Labdarúgóként megfordult Miskolcon, Debrecenben, a fővárosban, no meg Pécsett is. A hazai élvonalban 164 mérkőzésen volt a pályán, ebből 7-szer nem a Dózsa mezében. Góljainak száma 3, kiállítva egyszer volt középső védőként, 1963 és 1969 között az élvonalban. Szerepelt az U23-as válogatottban, miközben az orvosi egyetemen is helytállt hallgatóként. Határozottan fejelt, de ennél is fontosabb, hogy képes volt a társakat lelkesíteni, már-már belehajszolni a győzelembe.

- Még nem voltam 30 éves, amikor búcsút vettem az élvonaltól - folytatta Sándor. - Egyszerre operálni, meg magas szinten sportolni nem tudtam. De mivel komoly céljaim voltak a diplomámmal, hát súlyos döntést kellett hoznom. Ha maradok a gyepen is, úgy elszalasztottam volna az orvosi pálya fontos lépéseit a kezdeteknél. Azt hiszem jól választottam, mert 74 évesen még praktizáltam, a sebészet számos ágát kipróbálhattam. De be kellett látnom, az időm lejárt a gyógyítás terén. A pályán a láb, a műtőben a kéz nem remeghet meg, mert annak súlyos következményei lehetnek.

- Egészségügyben jártasként hisz a koronavírus elleni szabályok szigorú betartásában?

- Messzemenőkig! Ez nem tréfadolog, a társasági élet örömeiről is lemondok a jövő érdekében. Az egyéves unokámat is „elhanyagolom", pedig nagy kedvencem, feleségem halála óta életem egyik legfontosabb szereplője. De mivel még sokáig szeretnék a nagyapja lenni, ezért támogatom a regulák alkalmazását. Szakmabeliként furcsa lenne, ha eltérne a véleményem az ügyben.