Olyan voltam Pécsett, mint a Pinokkióban a Tücsök, mondja Dévényi Sándor építész

Akármennyi buktatón is haladt át Dévényi Sándor, Ybl-, Kossuth- és Prima-díjas pécsi építész, mindig vitte tovább alkotó elméje és hite. Így van ez manapság is. Különleges épületeit ismerjük, közöttünk vannak, jártunkban-keltünkben Pécsett, s az ország számos településén néma tanúi életünknek. A magát politikai szempontból mindig ellenzékinek valló építész a közelmúltban aktívabban is részt vett Pécs irányításában. Az egymást előhívó eseményeket felidézve - a nyolcvanas évek végétől napjainkig - kis korrajz is kerekedik.

- Új színt hozott a pécsi építészetbe, nagy viták kísérték a munkáit, nemcsak a városlakók, de a szakma is kritizálta épületeit, melyek attól lettek „dévényisek", hogy meglepő formai megoldásaikon túl a bátor színek, irónia és humor is jellemzi őket, mindez a legváltozatosabb építőanyagokkal kivitelezve.

- Számomra az indíttatás a város szeretete, és nem mindegy, hogy szeretünk valakit. Sokan észrevették, hogy valami mást képviselek, ami tovább viszi a várost, annak büszke múltjára épül. Kezdetben sokan segítettek.
- A szakma vagy a politika?

- Politikai szempontból mindig ellenzéki voltam. Igazi megbízatást nem kaptam, csak olyanokat, melyek másoknak nem kellettek: útrekonstrukciók, pince, ahol nem látták, mit csinálok, térburkolatok, például a Színház téren vagy 1970 elején a Flórián tér. Akkor még újdonság volt az is, hogy az utca, ahol járunk, szintén építészeti alkotás. Szerettem a kezdeteknél ott lenni, ezért vállaltam a Kálvária domb és környéke generáltervezését, díszkutakat, korlátot, szobrokat terveztem az utak mellé az Aradi vértanúk útján. Megharcoltam a kivitelezőkkel, így jött létre az, ami szerethetővé tesz egy várost. Kerestem a feladatokat, az egyik legnagyobb volt a dél-dunántúli autópálya társaság.1991-től hosszú évekig jártuk a régiót, az önkormányzatok, városok, kis falvak lettek a tagjaink. Szerettünk volna egy autópályát építeni, mellyel könnyen el lehetett volna érni Pécset is, a Balti tenger és az Adria között pedig kapcsot alkotott volna, mi ebben gondolkodtunk. Büszke vagyok arra, hogy Lotz Károly, akkori közlekedési miniszter 1997-ben az én térképemmel ment Helsinkibe, ahol az újraformálódó Európa közúthálózatait tervezték. Akkor került föl Európa térképére ez a vonal, de itthon nem valósult meg.

- 2002-től 2010-ig aktív politikai szerepet vállalt Pécsett az önkormányzatban. Mit tudott elérni és miért hagyta abba?

- 1990-től már tagja voltam a városfejlesztési bizottságnak mint külsős szakértő, a FIDESZ - MDF megbízásából. Többszöri felkérés után 2002-ben függetlenként indultam, mert azt gondoltam, a legfontosabb dolgom az, hogy építészként a város rendbetételével, szépítésével foglalkozzam, de ez soha sem vált politika céllá Pécsett, mint ahogy most sem az. Egyetlen városi megbízatást sem kaptam, csak magán megrendelők kerestek meg. Közben jöttek a díjak: Ybl Miklós-díj, Kossuth-díj, Prima-díj. Elismertek, a pécsi városvezetésre azonban nem voltam hatással, süket fülekre találtak elképzeléseim. Olyan voltam, mint a Pinokkióban a Tücsök, aki mindig tudta, mit kell csinálni, el is mondta, de soha senki nem fogadta meg. Sokszor éreztem, hogy felkent, felnőtt embereket kell etikára, erkölcsre tanítanom, mert ők nem tudják azt sem, amit már egy gyereknek is tudni kéne. 2010-ben döntenem kellett, építész maradok vagy politikus, közben polgármesternek is felkértek többször is, én pedig a szakmámat választottam. 

- Főépítésznek nem kérték fel?

- Nem vagyok hivatalnok típus. Sajnos Magyarországon ma a főépítésznek nincs olyan hatásköre, amellyel komolyan hatni tudna a politikusokra. Ha már eljutnánk a demokráciának arra szintjére, hogy felismerjük, mennyire társadalomformáló szerepű az épített környezet, akkor egy város úgy állna föl, hogy polgármester, jegyző és főépítész, majdnem azonos rangban. Mi ettől nagyon messze vagyunk. A Magyar Művészeti Akadémia alelnökeként, a Kós Károly Egyesülés elnökeként, sokáig az építész kamarában elnökségi tagjaként kemény munkával elértük, hogy a szakmát újból egy minisztérium képviseli. A miniszter elismeri, hogy fontos az építészet, de attól a szinttől, amelyet szeretnénk elérni Európában, még sokáig nagyon messze leszünk. Nyugat-Európában sokáig jobbak lesznek a keresetek, csábítani fogják a fiataljainkat, ezzel nem tudunk versenyezni. Egy dolgot tehetünk csak, olyan környezetet teremtünk, mely rendezettségével, kulturális viszonyaival, közszolgáltatásaival kívánatosabbá teszi a magyarok számára az országot.

- Miért vállal szerepet a Művészeti Akadémiában? A Kós Károly Egyesülés a szakma, de ez nem csupán az.

- Még Makovecz Imre kért meg az alapításkor, '92 januárjától, kiváló társaság szerveződött akkoriban: Gyurkovics, Hernádi, Melocco és a többiek. Negyvenegy-néhány évesen azt gondoltam, független, szabad gondolkodó vagyok, nincs semmi keresnivalóm egy akadémiában. Aztán 1997-ben mégis beléptem, mert tudatosult bennem, hogy esélyekhez juttatjuk a művészeket a politikával szemben, lehetőséget biztosítunk a szabad alkotás kiteljesedéséhez, ehhez intézményi hálózatot, ösztöndíjrendszert, kulturális hátteret tudunk adni. A Magyar Tudományos Akadémiával egyenlő rangban működünk, ők illetékesek a tudományos, mi pedig a művészeti kérdések eldöntésében, menedzselésében.

- Meglehetősen sok kritika éri döntéseiket, a pályázatok elbírálását, egyáltalán létüket.

- Jelenleg 250 tagunk van, a külsős szimpatizánsokkal együtt 350-en vagyunk. Ahhoz, hogy tag legyél, kiváló művésznek kell lenned, a közéletben meg kell jelenni valamilyen formában. Mert vallom, hogy akkor tudunk nagyot alkotni, ha magyarok tudunk maradni, s ezt minden kirekesztő szándék mellőzésével mutatjuk meg a nagyvilágnak. A rendszerváltás után hittük, hogy szabad és független ország leszünk, olyan közélettel, mellyel újra tudjuk építeni magunkat. De a polgári társadalom nem jött létre, Pécsett sem. Bíztunk benne, hogy képesek leszünk kialakítani egy nemzeti tudatot, mely nem irányul senki ellen, tiszta politikai viszonyokat formálunk baráti társaságokkal, egyletekkel. Erről sokat beszélünk, de nem teszünk érte, pedig csak magunkra számíthatunk és a velünk együtt gondolkodók összefogására. Én az Összefogás Pécsért Egyesület tagja vagyok 2002 óta. Mikor képviselő voltam, minden közgyűlés előtt tartottunk vitanapot, az egyes napirendi pontokat végigvettünk, rengeteg meghívót küldtünk ki, de mindig ugyanaz a 15 ember jött el. Nekik is örültem, de nem sikerült szélesíteni ezt a kört. Patartics Zorán kollégám is hasonló vitákat kezdeményezett a Művészetek Házában, de ő is feladta. Most bízom a Művészeti Akadémiában, ha másért nem, hát azért, mert remélem, sikerül meggyőzni minden magyar embert, hogy a művészetre szükség van, mert az egyén fejlődésének és a társadalom összetartó erejének is egyik kulcsa, s ez a mi kezünkben van.

Hárságyi Margit - Fotó: Dittrich Éva